A remény vonalai

Be tudna jönni hozzám tízkor az irodába? Éva
bámulta a főszerkesztő szűkszavú mailjét. Sejtette,
hogy raportra hívják. Közvetlenül tíz előtt ért be a
szerkesztőségbe, váltott pár szót a kollégákkal, megfőzte a kávéját,
s mire kinyitotta ezt az elektronikus levelet, már negyed tizenegy
is elmúlt. Felemelkedett a székéről, s enyhe gyomorremegéssel
megindult a főnöki iroda felé.
A titkárnő épp telefonált, s csak a szemével jelezte Évának,
hogy várjon. Ő megállt félúton, a titkárnő asztala s a főnök ajtaja
között. Szerencsére az befejezte a beszélgetést, megnyomott egy
gombot, és jelentette: „Máterné van itt.” Bólintott a kagylóbeli
hangnak, és mutatta Évának, hogy bemehet.
A főnök ott trónolt robusztus íróasztala mögött, és eszeveszetten
kattogtatta a számítógép egerét. Az utolsó kattintásnál
felszólította Évát, hogy üljön le. Az meg hallgatta s közben fi gyelte
ezt a jól ápolt és a korához képest nagyon is megkímélt személyt.
A megtestesítője volt mindannak, amit a Hatodik Érzék hirdetett,
tehát ha egy nő tartja magát a lap tanácsaihoz, kis rafi nériával
nagyon is elkendőzheti valódi korát, és képes magabiztosnak,
öntudatosnak látszani.
– Biztosan tudja, miért hívtam be, Évike – kezdett bele csípős
hangon, és Éva nevének becézett formája most egy kicsit sem
hangzott kedvesen. Ki tudja, mit szólna ő, a főszerkesztő, ha Éva
egyszer csak elkezdené Juditkának szólítani.
– Nem – válaszolt Éva röviden, azzal az elhatározással, hogy
semmi esetre sem kezd itt most majd hamut szórni a fejére, és
eszében sem lesz vezekelni a lustaságáért.
– Még csak nem is sejti – konstatálta, s már nem kattogtatta az
egerét, helyette idegesítő hangot adva ki s be csavargatta elegáns
márkás Parker tollát. – Nem hiszem, hogy nem sejtené, Éva
– komolyodott el, és amolyan megrovó hangnemre váltott. – Az
utóbbi időben egyáltalán nem vagyok elégedett a munkájával.
A kezdeményezőkészségnek még csak a szikrája sincs meg
magában, soha semmilyen ötlettel nem áll elő, ráadásul szabotálja
a társadalmi-kulturális rendezvényeket! Én meg végül a
konkurenciánál olvasom, hogy mi minden történt. De maga, maga
ezt egyszerűen… maga mindent ignorál.
– Annak az énekesnek az esküvőjére gondol? – találgatott
Éva, mi lehet az a szörnyű mulasztás, ami a főszerkesztő szerint
történt.
– Az most mindegy, nem csak erről az esküvőről van szó,
egy halom más dolog is elúszott maga miatt. Az utóbbi időben
egyszerűen azt a benyomást kelti bennem, hogy nem szeret itt
dolgozni, kedvesem! – szegezte rá kérdően a főnő festett hideg
szemét, mely plasztikai sebész által átformált, eredetileg viszont
példás sasorrot keretezett. A fényképe azzal az eredeti domináns
részével arcának egy ideig körözött a szerkesztőség elektronikus
postájában, de senki nem tudta, kinek sikerült megszereznie s volt
bátorsága még terjeszteni is.
Éva a tárgyakat bámulta főnöke asztalán – számítógép, egy köteg
meghívó, bőr határidőnapló, egy kozmetikai cég asztali naptára,
gemkapocstartó kerámiadobozka...
– Nincs mit hozzáfűznie ehhez? – húzta fel a főszerkesztő szedett
szemöldöke éles ívét. – Éva, térjen már észhez, mert biztosan tudja, hogy egy rakat szerkesztő lépne máris boldogan a maga
helyére. Ráadásul mind olyan, akit érdekelne is a munkája!
– Engem érdekel – vetette ellen meggyőződéstelenül Éva. Rájött
ugyanis, hogy még ez a helyzet sem kényszerítheti őt arra, hogy
aktivizálja magát, és ebbe a munkába fektesse energiáját.
– No de kérem – lendítette fel karját a főnő –, ezt maga sem
hiszi komolyan! Kedvesem, a Hatodik Érzékben a munkát nem
az jelenti, hogy ad egy telefonszámot valamelyik barátnőjére,
aki képekkel ragasztgatja tele a konyháját! – A főszerkesztő
ingerültsége iróniába csapott át, s hirtelen világossá vált Éva
számára, hogy a háta mögött az a kolléganő intrikál, akinek Niki
számát megadta.
Nem sokkal dél után a szerkesztőségbeli amúgy is nyomott
hangulat és mindannak ellenére, ami történt, Éva fogta a cuccát,
és pofátlanul lelépett. Bizonyos jelekből arra következtetett,
hogy ma nem csak őt vette elő a főnő, többen is be lettek hozzá
citálva, értve a grafi kusokat is. Azok viszont csakúgy megérezték
az általános feszültséget, akiknek ebben a nem éppen kedves
fi gyelmességben ma nem lehetett részük. Mindenki csendben
meghúzta magát a helyén, és az egész szerkesztőség egy
emberként szorgalmasan verte a billentyűzetet. A főszerk ki nem
hagyta volna, hogy végigsétáljon az asztalok között, s mint egy
királynő, élvezze a látványt, ahogy alattvalói a számítógépre
szegezett tekintettel szorgosan dolgoznak a Hatodik Érzék
birodalmának felvirágoztatásán.
Érezhetőn lehűlt kint a levegő. Éva Tildára gondolt.
Meg akarta őt látogatni a kórházban, de azt az
üzenetet kapta tőle, hogy a szülei utaztak
fel hozzá. Az egész délutánt vele töltik
a kórházban, majd egyenesen onnan
indulnak a vonatra, tehát, örömmel látná
Évát, de csak holnap.
Éva így aztán Gyuri számát kereste ki
a mobiljában. Valahogy kedve támadt
találkozni vele, leülni egy kávéra,
kipanaszkodni magát neki, s ahogy
csak ő tudja, humorra venni ezt az egész
helyzetet. Nem akart várni estig, mikor
fáradtan megjön a munkából, és úgyis csak a
számítógépe elé ül megint.
– Szia – Gyuri hangja tartózkodó volt, ebből tudta,
hogy nincs egyedül.
– Szia, Gyuri, eljöttem a szerkesztőségből, s arra gondoltam,
találkozhatnánk valahol.
– Most biztos nem. Tíz perc múlva értekezletünk van – válaszolta
foghegyen, s Éva már meg is bánta, hogy egyáltalán felhívta.
– Aha. Hát akkor semmi – próbálta tartani magát, a gondtalan
hangnemet, miközben abszurdnak tűnt számára, hogy épp a
férje előtt játssza meg magát, úgyhogy azt a semmit mégiscsak
kiegészítette némileg. – Beszélni akartam veled. Együtt lenni.
Legalább akkor gyere ma egy kicsit korábban haza. Jó?
– Megpróbálok – szólt Gyuri hivatalos hangon, s miután
elköszöntek egymástól, Éva még egy ideig tanácstalanul tartotta
kezében a mobilját, mintha nem is férje okozott volna csalódást
neki, hanem ez a műszaki találmány.
Otthon szétválogatta a szennyest, és bekapcsolta a mosógépet.
Szimi eldicsekedte, hogy két egyest is kapott.
– Te nem is örülsz – vizslatta Éva arcát.
– Már hogyne örülnék, hát persze, hogy örülök. Okoska! – vonta
magához a még mindig apró teremtést, és megcsókolta a haját.
– És akkor miért vagy már megint szomorú, anyuci? – ölelte át a
derekát a kislány, és odanyomta hozzá a fejét.
Éva megállapította magában, hogy nemrég még alig érte el a
térdét ez a gyerek, most meg már a melléig ér.
– Nehéz napom volt ma. És eszembe jutott a kisbabánk is
– mondta neki Éva őszintén. Közben meg bántotta, hogy a
lányának felnőttkorában olyan emlékképek tolakodnak majd elő a
tudatából, melyek egy depresszív anyát ábrázolnak, mindamellett
vallotta, hogy a gyereknek hazudni nem szabad. Talán nem
látnak olyan bölcsen a felnőttek lelkébe, hogy elemezni tudnák
hangulatváltozásaik okát, de szerinte ha most Szimi észrevételét
elbagatellizálná, mindenképpen az érzékenységét és beleérző
képességét hazudtolná meg.
– De hiszen még lesz, nem igaz? – bújt még közelebb az anyjához
a kislány, Éva még attól félt, hogy Szimi a szomorúságát nehogy
már úgy magyarázza, hogy az anyjának ő egyedül nem elég.
– Nagyon szeretlek – suttogta a hajába.
– Én is téged, anyuci – mosolygott Szimi. – Úgyhogy akkor már
ne légy szomorú, jó? Például együtt örülhetnénk már most a
karácsonynak! – javasolta megható egyszerűséggel.
– Világos. De még elég messze van, nem baj?
Évának máris jobb lett a kedve, ráadásul arra is rádöbbent, hogy
ha másért nem, hát e miatt a csodálatos kislány miatt kötelessége
harcolni a depresszió ellen.
– Szevasztok, kislányok, halló, itthon vagyok! – hangzott Gyuri
hangja újra bensőségesen, családiasan, kedvesen. Szemben
azzal az emberrel, aki a telefonba beszélt, úgy hatott, mint egy
megszelídült sárkány, mert hát a hercegtől fehér lovon ugyancsak
messze állt.
Éva úgy döntött, hogy míg Szimi le nem fekszik, vár a
beszélgetéssel. Gyuri kinyitott egy üveg bort.
– Te is iszol?
– Igen, kérek – bólintott Éva, holott a bornál
sokkal jobban szerette az édes likőröket.
Gyuri kihúzta a dugót, majd töltött az
üvegpoharakba, melyeket megelőzőleg
papírkendővel gondosan kifényesített.
– Történt ma valami?
– Honnan tudod? – csodálkozott a feleség.
– Elvégre ismerlek. Ne haragudj azért a
telefonért, de éppen egy csomó ember ült
körülöttem.
– Tudtam. E tekintetben meg már én ismerlek téged
– legyintett Éva, és őt magát is meglepte, hogy milyen hamar
visszatért az önbizalma Gyuri jelenlétében.
– No, mi történt? Sasné? – találta el az első próbálkozásra.
– Hát ilyen megaláztatásnak tán még soha nem voltam kitéve
– sóhajtott Éva.
– Muszáj, hogy egy kicsit a körmötökre nézzen, hisz így is
állandóan csak kávézgattok – nevetett föl Gyuri, holott tudta,
ha a legapróbb jelét mutatja is annak, hogy esetleg egyetért Éva
főnökével, azzal egy jó nagy veszekedést kockáztat meg.
– El akarok onnan menni – szólalt meg Éva, és várta, milyen
képet vág erre a férje.
Annak meg az első korty bortól mindjárt kellemes hangulata
támadt, Éva szűkszavú kijelentésének hallatán viszont érezte, komoly
beszélgetés vár rá, no arra meg aztán a legkevésbé sem volt most kedve.
– Nem hagyhatnánk ezt a társalgást máskorra, Évikém?
– Mikorra máskorra? – dühödött fel Éva. – Máskor nem vagy
itthon. Amikor meg napközben szeretnék találkozni a saját
férjemmel, hát bizony, neki nincs rám ideje!
Gyuri uralkodott magán, tudta, ez nem járható út, ezzel csak
a kölcsönös sértegetések útvesztőjébe jutnak, ahonnan aztán
éjfélnél hamarabb esély sincsen kikeveredni.
– No jól van, hát akkor elmész. És hol fogsz dolgozni?
(Folytatjuk)