A pokolból is van kiút?

A kápolna üres, az otthon lakói zömmel épp az épülő tornateremben dolgoznak, közeleg az átadás ideje. Egy fiatalember a főépület teraszán a havat takarítja, ő igazít el. Erős szél fúj, a csuklyát mélyen a szemébe húzza, de mikor megszólítom, az arcát is jól látom. Tapogatózva érdeklődöm, hogy miért van itt, nehogy elriasszam, hiszen a szenvedélybetegek nem szívesen ismerik be, hogy problémájuk van. Pityu meglepetésemre nagyon közlékeny, elárulja a nevét, hogy honnan való, hány éves, és azt is, hogy az alkohol miatt került ide.

Belépve az ajtón Szőcs Gizella jön elénk. „A férjem mindjárt itt lesz” – tessékel be az irodába, s alig mondja ki, Szőcs Kálmán már meg is érkezik. A református lelkész házaspár 1992-ben hozta létre a Reménység Alapítványt, amely később nonprofit szervezetté alakult, ez működteti az 1995-ben megalapított Reménység Reszocializációs Központot. Kálmán és Gizella az Istentől kapott hit és szeretet átadásával próbálja segíteni, motiválni azokat, akiket a függőség letaszított a mélybe, igyekeznek abba az irányba terelgetni őket, ahol újra rátalálhatnak önmagukra, a családjukra, mindarra, amit az alkohol, a kábítószer, a játékszenvedély elrabolt tőlük.

Alkohol-, drog- és játékfüggők

Jelenleg tizennégyen vannak az otthonban, négyen a szemközti félutasházban. Legtöbben a környékről, de érkeztek távolabbról is. „Ha valaki végez itt, és nem biztosított a lakhatása, akkor egy ideig még a félutasházban maradhat. Hatan elférnének, de a megye csak négy főre igényli a szolgáltatást – tájékoztat Kálmán. – Akadnak huszonévesek, de leginkább harmincasok, a legidősebb ötvenéves. Vannak alkohol-, drog- és játékfüggők, az utóbbi években gyakori a kombinált függőség: alkohol és kábítószer úgy, hogy áttért egyikről a másikra, vagy különböző időszakokban más-más tartotta hatalmában.”

Ami a kábítószert illeti, a heroin az utóbbi időben ritka, de az itt lévők ezen kívül végigpróbáltak mindent. Az egyik férfi, aki a félutasházban lakik, és ő a szakács – ez a szakmája –, valamikor kemény heroinfogyasztó volt, aztán áttért a pervitinre, de a marihuána sem ismeretlen neki, no meg az alkohol. Többször próbálkozott szabadulni, de vissza-visszaesett, jelenleg két éve tiszta, úgy tűnik, hogy végre talpra áll. „Mi javasoltuk neki, hogy jó lenne itt maradnia ilyen hosszú drogkarrier után, hogy tiszta tudjon maradni, más életet élni. Most komolynak néz ki, ezért ajánlottuk neki a konyhát, ez is a terápia része” – kapcsolódik be Gizella. A törvény nyolc hónapban határozza meg az újraszocializálódás legrövidebb időtartamát, Szőcsék legalább egy esztendőt ajánlanak, de előfordul, hogy két évbe is beletelik, amíg valaki magára talál. Az első hónapban a kliens nem fogadhat látogatót, később a szülők eljöhetnek az otthonba. Három hónap múltán egy-két napra hazalátogathat a család kíséretében.

Az egyetlen kétnyelvű intézet

Nagykeszin csak férfiak vannak. Szlovákiában vannak ugyan vegyes otthonok, de itt így látják jónak, mivel a függőség és a személyiség zavarai határozzák meg a lakók érzelmeit, gondolkodását. Gizella annak idején egy kerekasztal-beszélgetés keretében felvetette, hogy a nők terápiája úgy lenne igazán hasznos, ha az anyák magukkal hozhatnák a gyermekeiket. Akkor többen bekerülhetnének, mert így a gyerekeket kiemelik a családból arra az időre, amíg az anya kezelésen van. „Mostanában nem tudtunk ezzel a megoldással foglalkozni – magyarázza Kálmán, s a felesége folytatja: – Magunk sem tudjuk, mi lesz. Most kerülünk át megyei hatáskörből a minisztérium berkeibe, s egyelőre csak ígéreteket kaptunk, hogy több lesz a támogatás. Jó lenne, ha a szakemberek megfizethetők lennének, mert folyamatos probléma, hogy egyre több a munka, de kevés a fizetség.” Az otthonban dolgozik a lelkész házaspár fia, Dávid is, jogászként az ő feladata a hivatalos és jogi ügyek intézése (a kliensekéit is ügyesen megoldja), projektumok megvalósítása, emellett lelki foglalkozásokat vezet hetente háromszor. Dolgozik itt még egy szociális munkás, és most jött új pszichológus.

Az otthon dolgozóinak munkája rendkívül felelősségteljes, nehéz és bonyolult, éjszakába, hétvégékbe nyúlik, s a fentiekből is nyilvánvaló, hogy a megyei dotáció bizony nem volt elég, több lábon kell állniuk. Érthetetlen – vagy mégsem? –, hiszen nálunk sok mindenre van pénz, de nem épp aszerint, ahogy azt a logika, a józan ész vagy a szükség diktálná. Pedig a nagykeszi Reménység otthon az egyetlen ilyen jellegű kétnyelvű intézmény Szlovákiában. „Tavaly ment el tőlünk az utolsó két szlovák fiatalember – mondja Gizella. – Szoktuk jelezni a szlovákoknak, ha fölvállalják, hogy itt a magyarok vannak többségben, akik egymás között magyarul beszélnek, akkor örömmel látjuk őket. Két nyelven beszélünk, fordítunk oda-vissza, ebben gyakorlatunk van, de miután most már több a hely a szlovák újraszocializáló intézetekben, úgy tűnik, hogy mi megmaradunk a magyaroknak.”

Kényszerből teljesült álom

Szőcs Kálmán és felesége, Gizella Prágában végezte el a református teológiát. Óriási terhet vállaltak magukra: a rászorulók szolgálatát, az emberek lelkének gyógyítását. „Voltunk gyakorló lelkészek. Rimajánosiban kezdtük, hat évig szolgáltunk Gömörben. Még házasságkötésünk előtt jöttem elő az ötlettel, hogy mi lenne, ha az utolsó stampedli alkoholt ott innánk meg az anyakönyvvezető előtt, önkéntes absztinenciát gyakorolnánk, mert alkoholbetegekkel szeretnék foglalkozni. Efelé terelt a betegségem is: a hangszálaim olyanok, hogy nem tudok nagy tereket bebeszélni” – most értem meg, miért olyan halk szavú Kálmán.

„A probléma efelé terelt bennünket, beláttuk, hogy nem fog menni a templomi prédikáció – ezt már Gizella fűzi hozzá. – Láttam, hogy Kálmánt egyetemista korában is sokat foglalkoztatták a szenvedélybetegségek. Már akkor kereste a megoldásokat, kapcsolatba került cseh orvosokkal, és Csehország sokkal jobban állt ezen a téren. Még a szocializmus vége felé ő volt az egyetlen lelkész az ezzel foglalkozó orvosok között, s azok befogadták őt.”

Az egyik barátnőm évekkel ezelőtt Prágában az Apolinářská utcai addiktológiai klinikán a híres Skála professzornál próbált beletanulni a problematikába, s mivel a másik barátnőm alkoholproblémákkal küszködött, ott próbáltam segítséget keresni. Egyik fontos felismerésem az volt, hogy bár nem könnyű, ezeknek az embereknek a lelkéhez kell közel kerülni. Gizella megerősíti ezt: „Azóta számunkra is nyilvánvalóvá vált, hogy szakmailag a függőségnek csak egészen kis szelete orvosi probléma, sokkal nagyobb a lelki vívódás, a személyiség függőség előtti vagy a függőség következtében kialakult zavarai.”

Gyógyszerrel nem gyógyítható

A környezet – amelynek elengedhetetlen a szerepe a gyógyulásban – nehezen fogadja el, hogy a függőség betegség (ezért is nevezik szenvedélybetegségnek). Saját erőből ritkán birkóznak meg vele, kezelni kell, s ez nehezebben megy, mint mondjuk, egy tüdőgyulladás esetében, mert ez gyógyszerekkel gyógyítható, a függőség nem. „Sok összetevője van” – sóhajt nagyot Kálmán.

„A rimaszombati kórház pszichiátriai osztályának egykori vezetője, dr. Samu Béla Jánosiból való, így összebarátkoztunk, s az ott töltött évek alatt többször beszéltünk erről a problémáról. Ő volt az egyik, aki megerősítette Kálmánt – no meg a szocializmus vége –, és szinte ránk testálta, hogy ha egyszer lesz rá lehetőségünk, hozzunk létre egy helyet, ahol ki lehet emelni az alkoholistát a környezetéből, akkor még inkább erről volt szó. Meg volt győződve, hogy az alkoholfüggők egy ilyen helyen jobban megnyílnak, eredményesebben lehet őket gyógyítani, mint kórházban, pszichiátrián.”

Szőcsék 1985-ben költöztek el Jánosiból Kálmán betegsége miatt. Az ottani parókia nem volt felújítva, s a nedves, penészes régi épület veszélybe sodorta az egészségét, a tüdőorvos azzal riogatta, hogy nem fogja megérni a 40. életévét. Nehéz szívvel, de feladta a papi hivatást, de amint jött a rendszerváltás, felcsillant a remény, hogy teljesül egykori álmuk. 1992-ben bejegyezték a Reménység Alapítványt. Ez biztosította a jogi hátteret az újraszocializáló központ létrehozásához. Tíz évig Bátorkesziben tevékenykedtek, de a polgármesterváltás után az épületben nyugdíjasotthont akartak létrehozni, így kerültek Nagykeszibe.

Saját erőből

Nagy fába vágták a fejszét a háromhektáros területen. Az ottani major épületei nagyon rossz állapotban voltak, az otthon falait a lebontott istálló anyagából húzták fel, a környékét építgetik, szépítgetik tovább az itt gyógyulók segítségével. Önerőből meg adakozásból épült meg a kis ökumenikus kápolna, és egy határon átnyúló projekt keretében most fejezik be a tornatermet. Néhány kliens rengeteg munkát végzett, az egyik fiú édesapja kőműves, ő többször is eljött segíteni. Vannak, akik látogatásunkkor is szorgalmasan dolgoznak, de azért egy kis viccelődésre is telik az időből. „Most már csak egy medence meg jakuzzi hiányzik” – mondják nevetve. Tél lévén a hatalmas udvar hátsó részében lévő kertben nem gyönyörködhetünk, pedig nyáron szép látványt nyújtanak a színes virágok, ráadásul zöldséget, krumplit, paradicsomot, paprikát, minden mást megtermelnek, ami a konyhára kell. Most csak a felfűzött pirospaprika-, fokhagyma- vagy vöröshagymafüzérek látványa emlékeztet a szorgos kezek munkájára. Hátrább a gazdasági épületekben állatokat tartanak, van itt baromfi, nyúl, birka, sertés, így részben a hús, a tojás is saját forrásból kerül a konyhára.

Mielőtt a földszinti ebédlőben – amely egyben a közösségi rendezvények színhelye is – megkóstolnánk az ebédet, egy kis szemlét tartunk a házban. Az emeleten nyolc kétágyas szoba várja a lakókat, van itt könyvespolc, amelyen ajándékba kapott olvasnivalóból válogathatnak. „Mindenki önként van itt. Nyitva a kapu – jegyzi meg Gizella. – Most is volt egy eset, hogy valaki el akart menni, de jött a család, s határozottan kiállt, hogy »nem ezt vállaltad, egy évről volt szó, most vagyunk a felénél; most a legnehezebb, de mi úgy látjuk, hogy még nem vagy kész, és nem jöhetsz haza«. Nem könnyű egy ilyen helyzet, majdnem sírt az apa is, az anya is, mert látszott, hogy szeretik a fiukat.”

Közben a férfiak körbeülték az ebédlőasztalt. Belépve bemutatkozom, s leülök közéjük. Egyesek nem túl nagy bizalommal méregetnek, mások lesütik a szemüket, meg se szólalnak. Ahogy telik az idő, olvadozik a jég, egymás után mondják el, hogy mi hozta őket ide. Döbbenetes történeteket hallok, tragikus sorsfordulatokról, tönkrement életekről, családokról, öngyilkossági kísérletekről, börtönről (ezeket a közeljövőben a Sorsok rovatban közöljük). Mindennek pedig egy közös nevezője van: a függőség. Az, hogy a legtöbbjük nagyon mély mocsárból próbál kievickélni. Őszintén remélem, hogy sikerrel.

Egymás után nyújtanak kezet, én pedig megígérem nekik, hogy visszajövök. Aztán eszembe jut, hogy jobb lenne, ha másutt találkozhatnék velük mint új emberekkel.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!