<p>Nemcsak az elmúlt hét, hanem az elmúlt hét évszázad híre, hogy a pápa lemondott. Ilyesmire 1294 óta nem volt példa; a pápaságra mindenki úgy tekintett, hogy sírig tartó megbízatás és kötelesség. XVI. Benedek volt az első, aki kimondta, hogy ha az ember úgy érzi, nem képes méltó módon, teljes mértékben ellátni a feladatát, kötelessége távozni.</p>
A döntés vitathatatlan, csak fejet hajtani lehet az emberi nagyság előtt, amely képes belátni önmaga korlátait. Az okokról azonban sokan és sokáig fognak még vitatkozni, mert azok nemcsak és nem elsősorban XVI. Benedek egészségi állapotában, hanem az egyházon belüli viszonyokban keresendők. Régóta nem titok már, milyen hatalmi harcok dúlnak a Vatikánban, mennyi intrika, milyen mértékű korrupció és pénzmosás melegágya a kúria. Ami kiszivárgott, az a jéghegy csúcsa lehet, és az a tragikus az egészben, hogy valószínűleg a pápához is csak ennyi jutott el.
Minden hatalmas szervezet vezetőjének a sorsa és sikere azon múlik, kikkel veszi körül magát, milyen mértékben bízhat meg azokban az emberekben, akik tájékoztatják, előkészítik a döntéseit. A pápa és udvartartása között ez a bizalom szakadhatott meg, a csalódás mértéke lehetett olyan nagy, hogy ahhoz a felismeréshez vezetett: a slepp már nem őt és az egyház ügyét szolgálja, hanem a saját érdekeit. Talán épp a bizalmas dokumentumokat kiszivárogtató komornyik, Paolo Gabriele ügye volt az utolsó csepp a pohárban, és talán nem véletlen, hogy a pápa olyan hamar megkegyelmezett neki. Gabriele a szentszéki bíróság előtti védőbeszédében azt mondta, hogy a következmények tudatában cselekedett, mert biztos volt benne, hogy a pápához a belső körökből soha nem jutnak el az információk. Csakis úgy szerezhet tudomást arról, mi folyik körülötte, mennyire manipulálják, ha a világi sajtó teregeti ki a szennyest. „Az egyház iránti szeretet vezérelt” – mondta a komornyik, és ugyanezekkel a szavakkal indokolta lemondását a pápa is. Súlyos szavak, mert valójában azt jelentik, gyökeres változásra van szükség ahhoz, hogy az egyház intézménye fennmaradhasson.
XVI. Benedek nem karizmatikus, nem erős vezéregyéniség. Olyan előd után, mint II. János Pál, nem is lehetett az. Átmeneti pápának tartották, s ennek a belső elvárásnak ő meg is felelt: bölcsészi magaslatokból, ideológia síkon kormányozta az egyházat, másokra hagyva a gyakorlati döntéseket. Így történhetett meg a holokauszttagadó Richard Williamson érsek rehabilitálása, a pedofilbotrányok takargatása és minden bizonnyal a nagyszombati érsek, Róbert Bezák leváltása is. Soha nem fogjuk megtudni, melyik ügyről mennyit tudott, mit takar az imádságos elmélkedés és a lelkiismereti önvizsgálat szófordulat, amelyek után meghozta döntéseit. Mert így vagy úgy, az ő döntései voltak, és ha kevés vagy félrevezető információ birtokában jutott is elhatározásra, a felelősség őt terheli. Ezt láthatta be, és ezért dönthetett úgy, hogy tovább nem vállalja ezt a terhet. Nem a hétéves munkája, hanem a gyengeség és tehetetlenség beismerése tette őt minden pápák között az egyik legnagyobbá, olyanná, aki történelmet írt, mert nemcsak a saját sorsáról döntött, hanem az utána következőknek is kijelölte a határokat.
Amikor II. János Pál lemondásáról volt szó, a mostani pápa még a hittani kongregáció elnökeként, Joseph Ratzingerként azt mondta: „nincs olyan, hogy nyugdíjas pápa”. A Gondviselés furcsa fintora, hogy ő lesz az első, ebben is neki kell példát mutatnia. Már jelezte, hogy visszavonul egy kolostorba, elmélkedni, írni fog, és semmiképp nem kíván beavatkozni utódja dolgába. A lemondás bölcsessége mellett ez a saját szerepével tisztában lévő alázat XVI. Benedek legfontosabb üzenete. A hajlott korú, de még mindig hivatal, rang, befolyás után ácsingózó szlovák püspököknek leginkább ezt kellene megszívlelniük.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.