A nevelés alapszabálya: következetesség

Amikor megszületik egy gyermek, a szülők többsége úgy képzeli el a nevelését, hogy a lehető legjobbat szeretné neki, megadni mindazt, ami tőle telik – érzelmileg és anyagilag egyaránt. Ez egy darabig nem is okoz nagyobb gondot. Hároméves kor körül azonban az egészséges személyiségfejlődés során a gyermek fokozatosan ráébred arra, hogy önállóan gondolkodó lény, akinek saját nézetei vannak. Ez a szülők türelmének első nagy próbatétele; hiszen az ún. dackorszak idején igencsak nehéz rávenni csemeténket az együttműködésre, bárhogyan próbálkozunk is, nemtetszésével tudatja, hogy ő már bizony megtette a személyiségfejlődésnek ezt a komoly lépését.

„Dühítő, amikor értetlenkedik...”
Minden gyermek tiszta lappal születik, amelyre az élete során a tapasztalatok viszik fel a szükséges információkat, a kommunikáció, az alkalmazkodás, a konfliktuskezelés stb. leckéit. Egy kisgyermek számára az elvont fogalmak, magasabb szintű elvek még nem sokat mondanak, ezért bármit kérünk is tőle, az ő szintjén, az ő szempontjából kell megmagyaráznunk, miért fontos, hogy megtegye. Így például amikor szeretnénk, ha összerakodna a szobájában, elmagyarázhatjuk neki: ahhoz, hogy kimehessünk sétálni, fagyizni, otthon el kell végeznünk a feladatainkat, anyának elmosogatnia, apának kicserélnie az égőt, neki meg rendet raknia a szobájában. Amint mindnyájan készen vagyunk, indulhatunk is. Így a gyermek egyrészt látja értelmét a rakodásnak, tapasztalja, hogy mindenkinek megvan a maga feladata, másrészt erősödik a felelősségtudata, hiszen rajta is múlik, mikor valósulhat meg az áhított program.
A szülői példa fontosságáról sem szabad azonban elfeledkeznünk. A kicsik fejlődésük során édesanyjuk és édesapjuk viselkedési formáit veszik alapul. Így például ha valamelyikük következetlen, esetleg olyasmit vár el csemetéjétől, amit ő maga nem tesz meg, jogosan alakul ki a kicsiben az az érzés, hogy teljesen mindegy, mit és hogyan csinál, hisz szülője sem cselekszi meg, mégsem jár ez számára büntetéssel.

„Hányszor mondjam el?!”
A szülők többsége nehezen viseli, ha a gyermek a magyarázatuk ellenére sem fogad szót. Bármilyen hihetetlennek tűnik, nem készakarva teszi ezt. A tanulás folyamata ugyanis az ismétlésen alapul − legyen szó szorzótábláról, ábécéről, de akár a megfelelő viselkedésformákról is. Az agynak szüksége van megerősítésre, amelynek alapján némely információt fontosnak, másokat feleslegesnek ítél meg. Az olyat, mellyel csak egy-két alkalommal találkozik, úgy értékeli, hogy helyzetfüggő, nem fontos a túléléshez. Következésképpen a környezet negatív reakcióját (kiabálás, esetleges ütlegelés) sem képes feldolgozni, hiszen nem tudja, mit kell tennie, hogy elkerülje a büntetést.

Mi az a következetesség?
A következetesség a nevelés legnehezebb része. Gyermekünk számára megfelelő határokat kell szabnunk, és célszerűen meg is kell tartatnunk őket. Elméletben minden szülő tisztában van azzal, hogy mi az, amit megenged, és mit tilt. A gondot az okozza, hogy az egészséges gyermek ősi túlélőösztönnel igyekszik minden határt a lehető legjobban kitolni. Ilyenkor tökéletes színészi alakításra képes: a toporzékolástól kezdve a zokogáson keresztül a földre vetődésig bármit be tud vetni. Miután alaposan kiismeri szüleit, gyenge pontjaikat, sokszor olyankor próbálkozik, amikor sok dolguk van, esetleg fáradtak, sőt az érzelmi zsarolás sem ritka („ha nem engeded meg, nem is szeretsz”). A következetesség abban rejlik, hogy nem engedjük, hogy döntésünk megváltoztatására kényszerítsen bennünket (a „megveszem, csak légy már csendben” reakcióval burkoltan tudtára adjuk csemeténknek, ki az úr a háznál − csendben megjegyzem, hogy nem a szülő...).
A következetesség másik fontos szabálya, hogy amit egyszer megtiltunk, mindig tiltanunk kell (kivéve azokat a dolgokat, melyek nem ellenkeznek nevelési elveinkkel, csak abban az adott helyzetben bármilyen oknál fogva nem megoldhatók). Ha egyszer nem engedünk meg valamit, máskor sem szabad. A mindig szócskát tessék a szó legszorosabb értelmében komolyan venni. Amire nemet mondunk ma, legyen tilos holnap, a jövő héten és egy hónap múlva is, állandó érvénnyel.
Sok helyzetben embert próbáló feladat kiállni elveink mellett. A határok kialakítása nem megy egyik napról a másikra. A gyermekek nagyon kitartóak, képesek akár hetekig, hónapokig bombázni a szüleiket kérésükkel, hátha egyszer beadják a derekukat. Ezért sem szabad meginognunk. Ha ugyanis nem bírjuk az ostromot, és egy idő múlva engedünk fiunk/lányunk akaratának, ezzel egyértelmű üzenetet közvetítünk felé: „Megtiltom, amit szeretnél, de ha elég kitartó vagy, te nyersz.” Ha viszont kellő ideig helytállunk, és a következetesség a hétköznapok szerves részévé válik, gyermekünk néhány hónap múlva belátja, hogy nincs értelme a harcnak, mi, szülők neveljük őt, nem pedig fordítva. Munkám során, sajnos, sokszor találkozom azzal, hogy a szülők a „miért ne engedném meg neki, hisz szeretem” elv alapján mindent elnéznek csemetéjüknek, aki egyre jobban kitolja a határokat, míg egyszer csak rá nem döbbennek, hogy nem is ők irányítanak, hanem gyermekük.

Hibáink következményei
A külső szemlélő számára kiskorban talán aranyosnak tűnhet, hogy a gyermek kiharcolja, amit akar, a szülő pedig azzal indokolja engedékenységét, hogy „olyan pici még, miért ne engedhetném meg neki?”. Ilyenkor azonban fel kell tennünk a kérdést: ha már most a gyermek irányít, mi vár ránk serdülőkorában, amikor fizikai ereje is jóval nagyobb lesz? Ha a szülő ilyenkor kezd határokat szabni, csemetéje lényegében jogosan ellenkezik és fogalmazza meg nem egyszer a kérdést, hogy miért tilos valami, ami eddig nem volt az, miért kellene hirtelen szót fogadnia, ha korábban ő irányított.
Szülőként gyermekünk világra jövetelének a pillanatától felelősséggel tartozunk azért, milyen ember válik belőle. Próbáljunk meg időről időre úgy tekinteni rá, mint leendő felnőttre, akinek meg kell tudnia majd állni helyét a társadalomban. Mihez kezd társas kapcsolataiban, a munkahelyén, ha nem viseli el, hogy valami nem az ő elképzelései szerint történik? Biztosan sokan találkoztunk már ilyen emberrel. Bizony nem főnyeremény vele együtt lenni, dolgozni. Egy idő múlva magányossá válik, környezete kiközösíti őt, tudtára adja, hogy nemkívánatos a személye. Az elutasítástól, sajnos, szenvedni fog, bár nem érti, mi a baj, hiszen csak az élete során addig bevált viselkedésformát alkalmazza.
Gyermekünk érdekében fontos megtanulnunk következetesen nevelni. Nem könnyű feladat, véleményem szerint az élet legnehezebb kihívása felelősségteljesen elvezetni a felnőttkorig, úgy, hogy értékes, szerethető, sikeres tagjává váljon társadalmunknak, azt a csecsemőt, akit először megpillantva meghatódva vettünk kezünkbe.

A szerző pszichológus