<p>Miután a vendégek egyszer-kétszer körbejárták a termet, és végigmustrálták a festményeket, a pincérek tálalóasztalokon betolták a koktél menüjét alkotó harapnivalót és innivalót. Amikor úgy ítéltem meg, hogy a látogatók már kielégítették alapvető táplálkozási szükségleteiket, de még nem készülnek távozni, intettem a két együttes előőrsének, hogy kezdhetik a következő menetet.</p>
A hátsó csarnokból a zenészek lassan bevonultak a kiállítási terembe, egy-egy táncospárt kísérve. Legelöl lépegetett a nagybőgős. Így invitálták, zenével, a publikumot az előadásra.
Mivel az ENSZ-iroda főigazgatója nem engedélyezte, hogy a nagy tanácsteremben legyen a táncbemutató, az előcsarnokban kellett megtartani az előadást. (Volt még egy lehetőség, az úgynevezett színházterem, de annak a kapacitása meglehetősen kicsi volt, így elvetettem.) A táncosok a tanácsterem bejárata előtti platón ropták, a közönség három lépcsőfokkal lejjebb, az előtérben üldögélt. Az összes odacipelt és karéjba rakott ülőalkalmatosság megtelt, a genfi szlovákok mind eljöttek, de jócskán akadtak magyarok, csehek, nagykövetek, egyéb diplomaták és alkalmazottak is. Nem minden szögből lehetett ugyan belátni az egész rögtönzött színpadot, mert útban állt két monumentális tartóoszlop, de azért kitűnően szórakozott a közönség.
A besztercebányai Mladosť együttes kezdte a műsort. Egy klasszikus, szpartakiádszerű produkciót adott elő, „aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére” stílusban. Ez persze a genfi szlovákoknak nagyon tetszett, hiszen ők az ilyen előadásmódra emlékeztek még azokból az időkből, amikor elhagyták Csehszlovákiát. És hát meg kell hagyni, mutatós, hatásvadász, magával ragadó profi teljesítmény volt a szlovák fiatalok előadása. Nagy volt a siker, hosszan zengett a vastaps.
Utána következett a Szőttes. Ők autentikus stílusban adtak elő egy csokorra valót a Karpát-medence néptáncaiból. Szemmel láthatóan különbözött a két együttes stílusa. A Szőttes összetartó csoportot alkotott, emellett minden egyes páros, minden egyes táncos egyéniség volt, és nemcsak az együtt mozgásra koncentráltak, hanem az ellenpontokra és az egyediségre épülő harmóniára is. Minden egyes páros tánca önálló, autonóm szólamként is funkcionált. Nekem nagyon tetszett ez az előadásmód, lényegesen jobban, mint a besztercebányaiaké, de értelemszerűen (?) a többségében mégiscsak szlovák közönség némileg enyhébb ovációval fogadta a magyar együttes teljesítményét.
Egy kicsit megzavarta a hangulatot az a tény, hogy a besztercebányaiak nem tartották meg az egyezséget, miszerint mindkét együttesnek legfeljebb fél óra áll a rendelkezésére. Hiába magyaráztam a vezetőjüknek előtte, hogy a diplomatáknak nincs több idejük, és az, aki többre vágyik, úgyis eljön másnap az egész estét betöltő előadásra a színházba. A szlovák táncosok majdnem egy óra hosszat taposták az ENSZ-palota padlóját. Megmutatták, hogy azért is meghódítják az ENSZ-palotát, és hogy ez itt most az ő estjük, nem a magyaroké. Már ekkor fészkelődni kezdett a közönség egy része, és néhányan távoztak is, hiszen vacsorára, fogadásra vagy színházba igyekeztek. Eközben még el kellett tűrni a rekkenő hőséget is, amelyet csak fokozott a csarnok nagyméretű üvegtábláin áttűző napsugarak energiája. A Szőttes betartotta a fél órát.
A kissé idegessé vált hangulat azután ráragadt a két csoportra, útban a misszió felé ridegen méregették egymást tisztes távolból. A vacsorát a misszió nagy L alakú reprezentációs termében szolgálta fel a személyzet. A terem egyik részét a szlovákok foglalták el, a másikat a magyarok. Tettem egy-két kísérletet arra, hogy vegyüljön a két társaság, de nem nagyon sikerült. Sőt, a besztercebányaiak vezetője felállt, és behúzta a terem két részét egymástól elválasztó redőnyajtót. Gondolom, azért, hogy ne is hallják a magyar beszédet.
Aztán jöttek a genfi szlovák asszonyok, és hozták a szlovák fiúknak és lányoknak a palacsintányi méretű rántott sertéskarajokat, óriási köretekkel. Azt hiszem, egy jókora adag tiramisu is következett utána, fagylalttal. Nagy szeretettel dobták össze a szlovák földiek azt a pénzt, amely erre a fenséges vacsorára kellett, és amely a genfiek számára nem jelentett olyan eget rengetően nagy tételt. (Megjegyzendő egyébként, hogy a svájciak úgy általában nagyon nehezen válnak meg a garastól.) A magyar táncosoknak ezen az estén csak makaróni jutott, abból viszont volt elég. Istenem, a magyar focisták is csak tésztát ettek az 1986-os mexikói világbajnokságon. (Annak a kalandnak aztán rossz vége lett, ennek viszont nem, azt már előre jelezhetem.)
Elhatároztam, hogy a következő napokban valahogyan ki fogjuk köszörülni a csorbát.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.