<p>Szabó Zoltán házát nemcsak a genfi magyarok látogatták, hanem a Genfbe érkező magyarországi vendégek is. Bármilyen minőségben jött a magyarországi illető, ritkán hagyta ki az alkalmat, hogy benézzen a Magyar Könyvtárba. Zoltán határtalan bizalommal viseltetett mindenki iránt. A könyvtárba bárki beléphetett, a helyiség ajtaja egész nap nyitva volt, csak át kellett haladni az udvaron.</p>
A házigazda általában ott tartózkodott, a könyveket rendezgette, számítógépen katalogizálta őket (az ENSZ-ben használatos rendszer szerint). Ilyenkor kedvesen fogadta a látogatót, készségesen kiszolgálta, megkínálta édességgel, teával, elbeszélgetett vele.
Ha a könyvtártulajdonos éppen nem tartózkodott lent, akkor sem volt semmi gond. A látogató a megadott instrukciók szerint járt el: kiválasztotta az olvasni való könyveket a polcról, kivette belőlük a katalóguscédulákat, belehelyezte őket az asztalon található dobozba. Azután egy papírdarabra ráírta a nevét meg a kölcsönzés idejét, és nyugodtan elvonult a könyvekkel. 1990 előtt teljességgel megbízható módon működött ez a szabályzat. Később azért Zoltán néha elpanaszolta, hogy a külföldi (tehát Magyarországról és vidékéről érkező) látogatók sokszor rendetlenek, nem írják be magukat, vagy nem mindig hozzák vissza a könyveket.
Feleségével évente egyszer három hétre elutazott Székesfehérvár közelébe, a régi családi birtokra, amelyet visszakapott a magyar államtól. A könyvtár azonban ilyenkor is nyitva maradt. Lánya a családjával a ház felső emeletét lakta. Ők őrizték a tulajdont, de a könyvtár rendjébe nem szóltak bele, az tovább működött a bevett szokás szerint.
Mikor illusztris politikus vendég látogatott Genfbe, a magyar nagykövetség is előszeretettel iktatta be programjába, ha belefért, a Magyar Könyvtár vizitelését. Zoltán mindenkinek nagy szeretettel mutatta be művét, függetlenül attól, melyik pártnak a fia-borja volt az illető. Titkon azt várta, hogy valamelyik politikus majd elintézi, hogy a Magyar Köztársaság Genfben is nyisson kulturális intézetet. Az ő könyvtára ennek a kulturális intézetnek a része lehetett volna. A jövőre gondolt – tudatosította, hogy ő sem fog örökké élni, a gyerekei pedig nem tudják vállalni a könyvtár működtetését.
A magyarországi politikusoknak nagyon tetszett a könyvtár. Megható jelenetek kíséretében köszönték meg Zoltánnak áldozatos munkáját, kitartását, elismerően szóltak lankadatlan magyarságtudatáról. Meg is ígérték, hogy hazatérve Budapestre intézkednek az ügyben. De utána sohasem történt semmi. Magyarországnak nem érte meg Genfben kulturális intézetet fenntartania.
Kisebbségi magyarokat pláne nagyon szívesen fogadott. Szlovákiából, Kárpátaljáról, Erdélyből sok, főleg ifjú éveiben járó úriember és úrhölgy fordult meg a házában. Tanulni jöttek, munkát kerestek, vagy csak úgy kalandvágyból világnak indultak. Sokukat Szabóék napokig, hetekig szállásolták (ingyen) a könyvtár melletti kis vendégszobában. Jó néhány szlovákiai magyar közéleti szereplőnek is volt alkalma megismerkedni e szoba meghitt légkörével a kilencvenes évek elején. A nap elején a háziak vendégüket megkínálták reggelivel, hogy aztán újult erőre kapva loholhasson a dolga után.
Miközben Zoltánt a könyvtár távoli jövője nyugtalanította, a jelennel is kellett törődnie. Az állomány ugyanis egyre nőtt, Nyugat-Európa különböző pontjairól sorra érkeztek a küldemények. Ezért az öreg könyvtáros azt kezdte el fontolgatni, hogy egy részüket, főleg a duplikátumokat (egyébként mind értékes példányokat), továbbadja határon túli kisebbségi magyar szervezeteknek. Úgy gondolta, ott nagyobb hasznukat veszik, mint az anyaországban vagy Svájcban. Felajánlottam neki, hogy ha Szlovákiába kívánja küldeni a könyveket, a szállításukat megoldom én. Végül úgy határozott, hogy egy szlovákiai magyar oktatási intézménynek adományoz több ezer példányt a könyvtár állományából. Az én autóim szállították a könyveket, banánosdobozokba gondosan becsomagolva. Ha a nagykövetség furgonja áruért indult haza, üres volt a rakodótere, berakattam a könyveket. Egyszer-kétszer saját magam is vittem néhány kartonnal, amikor egyedül utaztam. Sőt, egyszer berni kollégám (akkoriban már Schill István váltotta az előző nagykövetet, Juraj Hraškót) is beszállt a buliba.
Akkoriban Szabó Zoltán és a szóban forgó intézmény között született egy egyezség a genfi állomány kezelésének módjáról. Hogy megvalósultak-e a benne foglaltak, sajnos, nem sejtem. Szabó Zoltán tavaly, Horvát doktorhoz hasonlóan, távozott az élők sorából. A felesége már két évvel korábban elhunyt. Nemrég tudtam meg, hogy a Genfi Magyar Könyvtár még mindig üzemel. Már nem tart nyitva mindennap reggeltől estig, csak szerdánként és péntekenként, délután kettőtől hatig. Zoltán lányának a házban élő családja ezt még lehetővé teszi, és a magyar egyesület valamelyik tagja tart ilyenkor ügyeletet.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.