A lóval gyógyító bácsi

Hetény környékén mindenki úgy ismeri, mint a lovasiskola tulajdonosát, a gyerekek pedig a lóval gyógyító bácsiként. Ez amúgy a kapujára is ki van pingálva. Az életéről lakonikus egyszerűséggel mesél, ám amint a lovakra terelődik a szó, felcsillan a szeme. Egész életében velük foglalkozik – mondja. Tizennégy éves korában futotta az első versenyt. Először Kistapolcsányban volt, majd Újbarson, végül Prágában, ahol tíz évig élt.

Hogyan került kapcsolatba a lovakkal?

Apámnak is voltak, mégsem volt ínyére, hogy velük foglalkozzam. Ketten vagyunk testvérek, és nem tetszett neki, hogy az egyetlen fia messzire kerül. De hát nekem ez volt – és ma is ez – a mindenem. Az alapiskola után mindjárt a lovakhoz kerültem. Volt egy hetényi ismerősünk, aki Kistapolcsányban dolgozott, ő szerzett be oda a lovasiskolába. De szinte rögtön kivettek, mert megvolt a súlyom, ami a versenyzéshez kell a sima pályákon. Negyven-ötven kilós gyerekek valók a lovakra. Négy-öt év után elcsábítottak Újbarsra, aztán felfigyeltek rám, és elhívtak Prágába. Ott először csak a lovakat vezetgettem a startvonalhoz, később bekerültem a csapatba, és versenyeket futottam.

Nyert is?

Nem mondhatnám. A legelső versenyem akadályverseny volt Kistapolcsányban, ott rögtön győzni tudtam. Azután is nyertem vagy kettőt-hármat, de nagy volt a konkurencia. Persze voltak szép helyezéseim is, második, harmadik helyek. Maradhattunk volna Újbarson, kaptunk volna lakást is, de a feleségem – mert időközben megnősültem – nem akart ott maradni. Ő egyébként Párkányban született. Hazajöttünk, és Hetényben egy év alatt felépítettük a házunkat. Persze nem tudtam elképzelni az életem lovak nélkül, így vettem egyet.

Most mennyi van?

Három, azokkal végzem a lovas terápiát. Hiperaktív és főleg gerincbeteg gyerekeket gyógyítok. Sokan nem hisznek benne, de állítom, hogy használ. Ortopéd orvosnak a leánya is járt hozzám, kigyógyítottam. Magam sem hittem volna, de minél lassabban megy a ló, annál jobban gyógyít, szinte ringatja a csontokat. Nagyon okos, türelmes lovaim vannak, megülheti a pelenkás gyerek is. Baleset sosem fordult elő, hála istennek. A lovat vezetni sem kell, megy egy szóra. Ha azt mondom, állj, megáll, ha azt mondom, lépés, lépésben megy. Ha azt mondom, üget, akkor üget. Nem szeretek dicsekedni, de ehhez sok-sok gyakorlat kell. A lovas életet nem lehet megtanulni se egy, se két év alatt. Erre születni kell. Lehet, hogy egy élet is kevés hozzá.

Melyik lovat lehet használni terápiára?

Bármelyiket, csak be kell tanítani. Meg hát szeretni kell őket, beszélgetni velük. Én ott iszom meg a reggeli kávét is mellettük.

A gyógyítás mellett szórakoztatja is a gyerekeket.

Mindig besegítek a közösségi rendezvényeken az iskolának, például Mikuláskor hintón hordom a gyerekeket a faluban.

Melyik a kedvence?

Amelyiket ott látja levezetve, a Baba. Ezt én húztam ki az anyjából.

Akár állatorvos is lehetne…

Én nemigen hívok állatorvost, a kólikát is kigyógyítom. Csak ránézek a lóra, és megmondom, mi a baja.

Család, gyerekek?

Három gyermekünk van, egyik fiam kitanulta a lovasiskolát, amúgy ápoló Komáromban. Lányom diplomás nővér. Harmadik gyermekünk Pesten él, ott van egy unokánk. Büszke vagyok rájuk, nagyon jó családom van. A gének nem csalnak: a kis unokám is szereti a lovakat, hétévesen már üget, vágtat, nagyon ügyes gyerek.

Kocsis András közben elárulja, hogy a budapesti Kincsem Parkban is versenyezett, és hogy lovas tábort is szokott szervezni a gyerekeknek. Aztán balra mutat: „Amott lakik Gál Tomi, a színész; őt is én tanítottam lovagolni, jobban mondva besegítettem.”

Beszélgetés közben hátramegyünk a karámhoz, ahol három ló ácsorog. Baba, Szellő és Jázmin. Biztosan kezes állatok, de amint versenyről van szó, csak kibújik belőlük a virtus: oda-odakapnak egymás nyakához, egy-egy szelíd rúgást is megeresztenek. De mintha nem tennék komolyan, vigyáznak, ne tegyenek kárt a másikban. Csak a verseny teszi, hiába, a vérükben van, hogy elsők akarnak lenni. Ahogy a gazdájuk biztatására galoppra, aztán vágtára fogja a kisbéri félvér, az arab és a lipicai, és sörényük lobog a kora tavaszi szélben, a magunkfajta városba szakadt ember is szinte érzi, hogy felgyorsul a pulzusa. Bizisten, irigylésre méltó ember ez a Kocsis András!