A küszöbön állva

Most arról kellene írnom, milyen meghittek voltak az idei ünnepek, csakhogy mi még mindig karácsony előtt szorgoskodunk. Vasárnaposként a szerkesztőségben töltöm a nappalom, az éjszakám meg otthon kis csomagok készítésével (a hét törpémnek), anyaként meg a mézesem gyúrásával, a mézesem nyújtásával, a mézesem sütésével, a mézesem díszítésével, s akkor feleségként a flódnihoz még hozzá se kezdtem (remélem, mire hazaérek, valaki – VALAKI! – ledarálja nekem azt az irtózatosan sok mákot!). Nem írhatok tehát a meghitt együttlétről, ami családom körében megszokott karácsonykor, mert még nem nyitottam ki minden ablakot az adventi kalendáriumomon. És a mézesemről is csak azért teszek ennyiszer említést, mert az amerikai keksszel kész vagyok, az összes többi aprót pedig két hatalmas dobozban, gyönyörű, szinte gyári sorba rendezve elküldte az én jó anyósom: csodás minyonok, linzerkarikák, vaníliás kiflik, hólabdák, mézeskalácsok (jaj, de jó is nekem!), a perecet meg majdcsak hozza szenteste, ha jön. Akárcsak édesanyám a bejglit meg a mézesét, mert mindenki engem kímél e két anya közül, a dolgozó nőt. Gyakorlatilag tehát már csak ezt a szilveszteri, 1. új évi számot kell leadnom, meg megírnom mindent a 2.-ba és a 3.-ba, s már itt is a szombat, az újabb karácsonyest, amikor két édesanya, két édes gyermek, egy édes férj meg egy feleség üli körbe asztalunkat, és egyik csengőbb hangon énekli a Mennyből az angyalt, mint a másik (én).
Egyelőre viszont az elmúlt (elmúlóban levő) év szorítja szívemet, egyrészt a meghatottság (miközben ezt írom, is állandóan csörög a telefon, hol Isten áldását kérve ránk, hol az Adok-kapok rovat egy-egy jeligéje után érdeklődve hívnak odaadó Olvasóink), másrészt a bánat okán. Mert végiggondolva, hány kedves embertől búcsúztam ezen a helyen csak az alatt a röpke pár év alatt, amióta itt vagyok, borzongató a szám, s még borzongatóbb a sok értelmetlen, mert fiatal, mert még vígan élhető életet kioltó halál. Egy hete, amikor az ünnepi számba kellett volna írnom valami fennköltet, jött a döbbenetes hír Szilviáról, akit iródiás korunk óta ismerek, szeretek, s akitől már hiába vártuk a soron következő Naplót, mert vasárnap volt, hogy mindent itt hagyott. Szerette a Vasárnapot, meg engem, mégsem tudtam s nem tudok írni róla ma sem. És eltelt egy hét, hogy Szilviával s az ő hiányával teli lelkem mosolytalan arcot generálva nyomasztom környezetem a magam bánatával, mígnem eljött a következő vasárnap, hozva halálhírét a legnagyobbnak (embernek, politikusnak, gondolkodónak), Havelnak. Aranyvasárnap, családi körben, békességben elszenderedett. Fiatalságom hőse, közszereplőként az etalon, hogy emiatt-e vagy más (misztikus) okon, ő is magával vitt belőlem egy darabot. Előttem még egy vasárnap, a karácsonyé. Mi lesz még? Mivel búcsúzik ez az év? Mit hoz a következő? Legyen bármi fájó, kívánom, hozzon hozzá enyhet. Legyen bármily nehéz, hozzon hozzá erőt! Legyen eredménye az erőfeszítésnek, viszonzása a szeretetnek és mosolynak. Kapjon vissza mindenki annyi jót, amennyit ad, a rossz pedig bocsáttassék meg nekünk.
Így legyen!
Cs. Liszka Györgyi

------------------
Az első írás VASÁRNAPról való, próbálok visszaemlékezni, mi történt pénteken meg szombaton.
Esterházy Péter: Javított kiadás