A kürti diszkobolosz tánca

 Az élsport ajándéka: porcleválás, műtét. Táncot székben ülve lejtett a legjobb atléták kihirdetésén, két esztendővel ezelőtti tévés versenybeli partnernője körbelibegte a parketten. Munkahelyére, a Duklába már bejár, és kétméteres testét is megmozgatja otthon, ott nem kell a bot. Főleg lépcsőn lefelé esik nehezére a járás, ami nagyon megterheli a térdet.  

Egyéni csúcsa 71 méter 26 centi. Ahogy kimondom, rögtön hozzáteszi: „Amerikában, San Joséban dobtam, május 25-én lesz harminc éve. Holnap szervezem a Daněk-emlékversenyt, ott a rekord egy centivel kevesebb. Azt ígértem a srácoknak, hogy ha valaki túlszárnyal, adok neki ötszáz euró prémiumot.”

Mennyit dobnál ma?

Kidobnám a hátamat. Már régen nem volt a kezemben diszkosz. Pontosabban: a kezemben volt, mert ha beszélgetésre megyek gyerekek közé, viszem magammal, de dobni nem dobtam vele.

Nem fordult elő, hogy valakit úgy istenigazából elhajítottál volna jó messzire?

Előfordult, hogy valakinek lekentem volna egy nagyot, de soha nem tettem. Mindig vártam, hogy először más adja, s akkor visszaadom kamatostul. De nem kaptam…

Nyilván mindenkinek inába száll a bátorsága, ha meglát.

Nem kellett fitigtatnom az erőmet, a kocsmában se volt soha semmi gond.

Mi maradt meg Bugár Imrében abból a kisfiúból, aki Csallóközkürtön kavicsokat dobált a tóba?

Odajártam legeltetni a teheneket iskola előtt és iskola után. Mit csináltam volna három órán át? Kavicsot szedtem, s dobáltam: távolba, célba, messzire. Hogy mi maradt meg? A nevem. Az az egy.

Mennyi idős voltál akkor?

Kisiskolás. Tízéves koromban jártam a templomba ministrálni, tizenkét éves koromtól meg én voltam a sekrestyés. Harangoztam, kettőt kellett húznom egyszerre, nem volt senki, aki segített volna. Jó erősítés volt.

Már akkor erős gyerek voltál?

Nem, hanem vékony, hosszú fiúcska. Mikor berukkoltam, 192 centi voltam, a katonaságnál egy hónap alatt négy centit nyúltam. Most már megyek össze.

Hogy lett ebből a fiúcskából világbajnok?

Édesapám mindig azt mondta, hogy ha valamit csinálni akarok, úgy csináljam, hogy mindent beleadok. Mindig rá emlékeztem, ha valamibe belefogtam. Mikor kaszálni jártam, úgy igyekeztem, hogy ne fáradjak el, de sokat elvégezzek. Mindig száz százalékra igyekeztem teljesíteni, s bíztam az edzőben, hogy amit mond, az úgy is van.

A tréneredre, Gejza Vlčekre úgy emlékszem, higgadt, nyugodt ember volt.

Ő valamikor tízpróbázott, három éve halt meg. Kibírtuk egymás mellett huszonegy évig. Most az a divat, hogy cserélgetnek, nem tudom, miért. Igaz, a végén már csak arra kellett az edző, hogy nézze a dobásaimat, amúgy tudtam, mi kell nekem, s aszerint edzettem.

Hogy kerültél Prágába?

Először Pozsonyba mentem szakmunkásképzőbe, s akkor már eljártam Vladimír Hurtonhoz edzeni. 64-ben, 19 évesen behívtak katonának. Besztercebányára akartam menni, de nem volt edző. Pataki Laci emigrált, így Vlček azt mondta, ő magához vesz. Így kerültem Prágába, s itt vagyok már negyven éve.

Könnyű volt megszoknod? Emlegették, hogy szlovákul se tudtál jól, hát csehül!

Magyar iskolába jártam, kezdetben nem nagyon tudtam szlovákul. De segítettek, például Babiak Tamás, aki komáromi volt, no meg sportolók között gyorsan tanul az ember. Az edzőm is mondta, nem az a fontos, hogy beszéljek, hanem hogy dolgozzak. Megértettem, mit akar, ha meg nem, megmutatta.

Kerültél komikus helyzetbe azáltal, hogy nem jól beszélted a nyelvet?

Eleinte. Egyszer elküldtek, hogy vegyek »kvetákot«, s elmentem virágüzletbe, nem tudtam, hogy az karfiol. Most már jót nevetünk rajta.

Mi volt a döntő abban, hogy Prágában maradtál?

A kétévi katonaság alatt itt edzettem, s jöttek az eredmények; erre megkérdezték, nem akarok-e a Duklában maradni, mert nincs diszkoszvetőjük, no meg itt vannak a legjobb feltételek az edzésre. Hatvan méter fölött dobtam, ’77-ben a katonai spartakiádon Kubában, majd egy évre rá az Európa-bajnokságon is bronzérmet szereztem. Édesapám mestert akart belőlem faragni, hát lettem Európa- és világbajnok.

A szülők belenyugodtak, hogy olyan messzire kerültél?

Mit tehettek? Az én döntésem volt, apu azt mondta, »azt csinálsz, amit akarsz«. Tudta, hogy örülök, hogy jól megy, és ők is örültek.

Édesapád is magas ember volt?

Ő 187 centi volt, édesanyám 178. A Bugárok mind nagyok. A lányom is 182.

Ő is sportol, vagy lebeszélted róla?

Eljár táncolni, aerobikozni, de nem akart sportolni, a térde nem bírná. Most fog érettségizni.

Az 1980-as olimpiai ezüst, majd az Eb-cím, a 83-as világbajnoki aranyérem mennyiben változtatta meg az életedet?

Én magam nemigen változtam, olyan maradtam, amilyen voltam, de jólesett, hogy sok helyütt megismertek a világban, ahogy jártam a versenyeket. Akkoriban még nem voltak olyan pénzek a sportban, mint most. Amit kaptunk, annak a felét elvette a szövetség, a másik fele helyett meg bont adtak. Mikor megnyertem a Grand Prix-t, ami akkor ott se járt, mint most a Gyémántliga, abból nem tudtam meggazdagodni. Kratochvílová világcsúcsot futott, és nem kapott semmit. Örültünk, hogy mehettünk valahová, bejártuk a világot, csak Afrikába nem jutottam el.

Nem tudtál belenyugodni, hogy 1984-ben a bojkottot követően nem jutottál el Los Angelesbe az olimpiára.

Abban az évben a leggyengébb eredményem – 65,38 – elég lett volna a bronzéremre. Nem tudom meg soha, hogy megnyertem volna-e az olimpiát, de 1984-ben tizenegyszer versenyeztem az aranyat 66,64-gyel nyerő német Danneberggel, s egyszer se vert meg. Az én átlagos teljesítményem 67,72 volt abban az idényben.

Mit éreztél, amikor közölték, hogy lőttek az olimpiának? Dühöt, elkeseredettséget?

Nem tehettem semmit. Az újságírók nem közölték a véleményemet, hiába mondtam, hogy én ott voltam, és nem találtam semmi okot arra, hogy ne menjünk el Los Angelesbe. A helyszínen rendezett tavaszi előolimpián is győztem, s akkor azt nyilatkoztam, hogy itt akarok nyáron nyerni.

Szókimondó voltál mindig; nem kerültél emiatt összetűzésbe a sportvezetéssel?

Voltak velük vitáim… Azt akarták, hogy menjek a vörös olimpiára, de azt mondtam, én szabadságra megyek; erre megfenyegettek, hogy sehová sem engednek ki versenyezni. Hát el kellett mennem az augusztusi truccolimpiára, a férfiak Moszkvában versengtek, a lányok Prágában. Előtte még edzőtáborban voltam Olaszországban – oda az edzőm helyett a feleségemet vittem. Az edzőtáborból nem nagyon lett semmi, mert az olaszok megtudták, hogy ott vagyok, és sorra cipeltek a versenyekre, három hét alatt hat viadalon indultam. A győztesnek járó serlegeket haza se tudtam hozni, mert olyan nehezek voltak. Moszkvában aztán negyedik lettem. Nekem azt mondták, hogy szombaton van a verseny, s amikor csütörtökön este megérkeztünk, közölték, hogy pénteken lesz. Hiányzott a verseny előtti nap, az a ceremónia, ami kellett nekem a versenyek előtt. Ott dobtam a leggyöngébb eredményemet.

Mik voltak ezek a szokások?

A bemelegítés. Különböző tornagyakorlatok, súlyzózás – pontosan megvolt, hogy mikor milyen súlyokkal kell felkészítenem az izmokat. Az évek során rájöttem, mi felel meg nekem, s ha ezt nem tudtam elvégezni, meglátszott az eredményen.

Amikor megnyerted az 1982-es athéni Eb-t, emlékszem, azt üzented általunk a vezetőségnek a kifisziai szállodába, hogy hűtsék a pezsgőt.

Pontosan azt, hogy hármat hűtsenek, mert minden jó eredményt megünnepeltünk. A végére minden elfogyott, a diszkoszvetés az utolsó napon volt, így aztán gyorsan vettek görög pezsgőt; de nem volt jó, hát mentünk sörözni. Mindenki taxival vagy gyalog, engem meg lovakkal vittek.

Az a hír járta, hogy nem a sört, a bort kedveled. Altató helyett két deci.

Verseny előtt nem söröztem: a sörtől nem mozgott úgy a lábam, ahogy kellett. Két deci borocska volt az altató, de előfordult, hogy elmentünk az edzőmmel, s nem tudtunk megegyezni, ki fizeti, hát megittunk még két decit.

És ez nem számított doppingnak?

Nem, nálunk nem volt alkoholdopping. Örültünk, amikor az északi országokban doppingvizsgálatra vittek, mert ott előtte sört adtak. Néha ötöt-hatot is megittunk, aztán pisilhettünk.

Akkoriban azt mesélték rólad, hogy Prágában is van borospincéd.

Eljártam egy ismerősömébe, de csak kétszer két deci borra.

Egyszer majd ott áll a tábla, hogy itt borozgatott Bugár Imre.

Lehet... Fotó már van.

Negyvenévesen hagytál fel a versenyzéssel. Mit tekintesz a karriered csúcs- és mélypontjának?

Én vagyok az első diszkoszvető világbajnok. Ezt a címet nem veszi el tőlem senki. A magyar fiúk is mindig azt mondták, hogy Bugár Imre az első magyar világbajnok. A legmélyebb pont, ha nem számítom Los Angelest, a stuttgarti Európa-bajnokság, ahol a selejtezőt megnyertem, de a döntőben valami történt: csak hetedik lettem.

Már tudod, mi történt? Mert akkor csak a fejed ráztad, s mi ott a sajtótribünön semmit sem értettünk.

Bemelegítés helyett súlyzóztam, s elment az erő.

Miután befejezted, maradtál a prágai Duklában.

Tizenöt évi házasság után született meg a lányunk, akit nagyon vártunk, s én azt mondtam, hogy nem fogok edzősködni, mert akkor már divatba jöttek a három hónapos edzőtáborozások. A klubban volt lehetőség a nemzetközi osztályon, idén lesz húsz éve, hogy ott vagyok.

Annak idején képviselőjelölt is voltál. Ez az ötlet honnan jött?

Volt sportolók találták ki, azt mondták, engem mindenki ismer; de csak próba volt. Rájöttem, a politika nem fair play, nem tudtam hazudni az embereknek.

Mikor jártál utoljára a Csallóközben?

Három éve. A szüleim már nem élnek, a házat az öcsém eladta, mert neki volt sajátja. Nemrég Trencsénbe menet meg akartam állni, de zuhogott az eső.

Bugár Imre diszkoszvető

Született: 1955. április 14-én Csallóközkürtön

Egyéni csúcsa: 71,26 m

Edzői: Vladimír Hurton, Miloslav Vlček

Sikerei: olimpiai ezüstérmes (1980, Moszkva), világbajnok (1983, Helsinki), Európa-bajnok (1982, Athén), bronzérem (1978, Prága)

Edzőként: Robert Změlík tízpróbázó olimpiai bajnok trénere volt

Iskolai végzettsége: A Károly Egyetem Testnevelési Karán szerzett oklevelet

Sportvezetőként: 1995 óta a prágai Duklában dolgozik, 23 éve a Cseh Olimpiai Klub alelnöke, a turnovi Daněk-emlékverseny menedzsere

Családi állapota: Nős, egy lánya van (Olga)