A kétnyelvű család szlovák közegben is működhet

Azt is tudták, hogy ezt nem elég leszögezni, naponta kell majd foglalkozni velük, írni-olvasni tanítani őket, nemegyszer ellensúlyozni a szlovák iskolában hallottakat. De belevágtak – és sikerült nekik.

Ne csak konyhanyelv legyen

A budapesti Diána és a zsolnai Ján tizenöt évvel ezelőtt a Nyitrai Konstantin Egyetemen találkozott, szerelem szövődött köztük, és összeházasodtak. Mivel Diána szlovák szakos lévén beszélt szlovákul, Ján viszont magyarul nem, úgy döntöttek, hogy közös életüket Szlovákiában kezdik. Itt született első gyermekük, Sebestyén, aztán Ajna lányuk, majd házat építettek Zsolnaerdődön, és a legkisebb családtag, Cecília tavaly már az új otthonba érkezett. Amikor vendégségbe érkezünk hozzájuk, Ján is tökéletes magyarsággal fogad és beszélget velünk – nevetve mondja, hogy a gyerekei tanították meg. Őket pedig a feleség, Diána, aki születésük óta komoly gondot fordított arra, hogy gyermekei ne csak konyhanyelvként beszéljék vagy törjék a magyart. „Már Sebestyén születésekor eldöntöttük, hogy kétnyelvűen fogjuk nevelni, velem magyarul, az édesapjával szlovákul beszél majd. Működött is a dolog, még óvodás korában sem volt semmi gond, de amikor iskolába kezdett járni, úgy láttam, szégyelli, hogy magyar az anyukája” – meséli Diána.

„Amikor mentem érte, rám szólt, hogy ne beszéljek magyarul, mert meghallják. Tudtam, hogy nagyon szeretne beilleszkedni, nem akar más lenni, mint a többiek, mert voltak rossz tapasztalatai. Az osztálytársai is gúnyolták a magyarokat, meg az egyik pedagógusa is. Az olyan megjegyzések, hogy buta vagy, mint egy magyar, eltévedtél, mint magyar a kukoricásban, vagy hogy a magyarok mind rosszak, mert bántják a szlovákokat, nagyon érzékenyen érintették Sebestyént, akkor is, ha személy szerint nem neki szóltak. Emlékszem, egyszer azzal jött haza, hogy ő nem magyar. Ez nagyon fájt, de értettem a vívódását, ezért nem ellenkeztem vele. Abban bíztam, hogy ez átmeneti jelenség, ha sokat beszélgetünk ezekről a dolgokról, megérti, hogy nincs mit szégyellnie.” 

Mesekönyv magunkról

Sebestyén pedig valóban hamar megértette, hogy ha félig magyar származását és magyar anyanyelvét természetes adottságként kezeli, lassan a többiek is elfogadják. „Szerencsére komoly konfliktusai nem voltak, az osztálytársai is megunták a csúfolódást, amikor látták, hogy nem akar velük vitatkozni – mondja Diána. – Gondoltam, türelemmel többre megyek: elmagyaráztam neki, hogy az embereket nem aszerint értékeljük, hogy szlovákok vagy magyarok. Nem abban mélyültünk el, hogy bántanak bennünket, hanem Sebőkével és Ajnával is arról beszélgetünk sokat, milyen emberi tulajdonságok fontosak, és mennyivel gazdagabb az, aki két nyelvet tud, két nemzet verseit, meséit ismeri. Magam is írtam nekik tavaly karácsonyra egy mesekönyvet, amely arról szól, hogyan tudjuk ezeket a piszkálódásokat feldolgozni. Sebőke mérges volt rá, mert viszontlátta magát a történetekben, de azért utólag elismerte, hogy igazam volt.”

Az édesapa szerint a szülő csak annyit tehet, hogy mindkét kultúrát átadja a gyerekeinek. „A saját identitásukról majd maguk döntenek, de abban bízom, hogy elfogadóbbak, nyitottabbak lesznek, mint az, aki a sajátján kívül semmi mást nem ismer” – fűzi hozzá Ján Marosz, aki civil aktivistaként is sokat tesz a közélet tisztaságáért és a magyar–szlovák közeledésért. A legutóbbi parlamenti választásokon az Egyszerű Emberek és Független Személyiségek (OĽANO) listáján indult függetlenként – azért szólították meg, mert Zsolnán leleplezett egy korrupciós ügyet. A parlamentbe nem jutott be, de a jelenlegi kaotikus helyzetet látva azt mondja, nem is baj, van elég teendő a közvetlen környezetében is.

Egy tanév Budapesten

Az, hogy valaki otthon, pluszmunkában tanítja meg gyermekeinek a magyar irodalmat, történelmet, egyáltalán nem könnyű vállalás. A gyereknek sem, de a szülőknek sem, mert teljes egyetértést, komoly eltökéltséget és tudatosságot igényel. „Mi úgy kezeltük a dolgot, hogy számunkra ez fontos, és innen kezdve nem volt teher. Csak a gyerekekkel kellett elfogadtatni. Sebestyénnél eleinte nem volt egyszerű. Háborgott, hogy miért kell neki itthon is tanulnia. De ebben következetes vagyok, rájuk is szólok, ha valamit nem mondanak helyesen magyarul. Sok kifejezés az iskolában rögződik náluk, szlovák nyelven, de addig gondolkoznak, amíg eszükbe nem jut a magyar megfelelője. A történelmet próbáljuk élményszerűen megismertetni velük, elvittük őket kirándulni azokra a helyekre, amelyekről meséltünk, és ez felkeltette az érdeklődésüket. Sebestyén egy egri kirándulás után elolvasta az Egri csillagokat, magam is meglepődtem, amikor egész mondatokat idézett belőle” – meséli Diána. 

A harmadikos Ajnát nem kellett különösebben győzködni, őt már kiskorában lekötötték a magyar versek, mondókák. „Egyébként is önérzetesebb, harciasabb természetű, az egyik tanító nénivel is összeveszett, amikor az arról akarta meggyőzni, hogy Szlovákiában senkinek az anyanyelve nem lehet magyar. „De én megmondtam neki, hogy igenis az én anyukám magyar, és ezért az anyanyelvem is magyar” – mondja a csupa tűz, csupa élet kislány, aki verset mond, balettre, jár, cserkészkedik, zongorázik, furulyázik, és mindenről van véleménye. Azt is tőle tudjuk meg, hogy a bátyjával minden nyáron magyarországi táborba mennek, s a következő tanévben magyarul fognak tanulni. „Itthon nem tudok velük annyit foglalkozni, amennyit szeretnék, mert a kicsi nagyon leköt, azért döntöttünk úgy, hogy egy tanévet Budapesten töltünk. Már az iskolát is kiválasztottuk; biztos vagyok benne, hogy nem lesz gond, mert ha nyáron ott vagyunk, pár nap múlva teljesen átváltanak a magyar nyelvre. Egymással szlovákul beszélnek, mert az iskolában ezt szokták meg, de mi azt szeretnénk, ha a magyar nyelvet ugyanilyen jól bírnák. Voltak nagyon borús korszakaim, amikor Sebestyén tiltakozott a magyar identitás ellen, és én is azt gondoltam, hogy ez nem sikerülhet. Most már pozitívan látom a dolgot, s úgy vélem, olyanok lesznek a gyerekeink, amilyennek neveljük őket. Lehetnek vargabetűk, dackorszakok, de előbb-utóbb csak visszatérnek ahhoz, amit elplántáltunk bennük” – bizakodik Diána, aki maga is mindent megtett azért, hogy megtalálja helyét a szlovákok között.

Diána, a blogger

Zsolnán egy plébániai énekkart és az Arcus gregorián kórust vezeti; utóbbi templomokban és különböző rendezvényeken, például lovagi tornákon is gyakran hallható. Emellett fordít, és blogot ír, elsősorban arról, milyen Szlovákiában, szlovák közegben magyarnak lenni. „Sokáig tartott, míg rászántam magam, tartottam a reakcióktól; de most már azt gondolom, nem baj, ha nem értenek egyet velem, az a lényeg, hogy elolvassák. Hátha elgondolkoznak azon, mennyire téves, hogy itt a magyaroktól elvárják, hogy tökéletesen tudjanak szlovákul – mindegy, hogy itt születtek, vagy ideköltöztek, húsz- vagy nyolcvanévesek, Zsolnán vagy Komáromban élnek. Eleinte kiborítottak a kommentek, most már úgy veszem, hogy ha ismeretterjesztésre adtam a fejem, ezt is el kell viselnem. Elsősorban a szlovákoknak szánom, amit írok, mert döbbenetes, hogy főleg itt, északon miket gondolnak a magyarokról. Képesek a kétnyelvű falutáblákon felháborodni, elhiszik, hogy ilyen Magyarországon nincs, holott egyrészt ez bevett szokás Európában, másrészt nekik nem árt. Azt is gyakran hallom, hogy ha a magyaroknak nem tetszik itt, miért költöztek ide – a többségnek fogalma sincs arról, hogy az őseik is itt születtek, csak a határvonalat húzogatták a fejük felett. Én tényleg ideköltöztem, de a dél-szlovákiai magyarok mindig itt éltek, és nagyon nehéz lehet nekik elviselni ezeket a megjegyzéseket. A saját tapasztalatomból kiindulva úgy látom, az egyetlen megoldás, ha az ember felülemelkedik a butaságon” – mondja Diána, aki azért magyaroktól is kapott negatív kommenteket, amikor megírta, hogy számára nem okoz gondot elnézést kérni a szlovákoktól a magyarosításért. „Összességében több volt a pozitív visszajelzés, még erősen nemzeti érzelmű szlovákok is olyan értelemben írtak, hogy nahát, ezt nem is gondolták volna. Mindebből azt a következtetést vontam le, hogy csak jobban kellene figyelnünk egymásra, máris sok félreértést elkerülhetnénk.”

Diána mostanra otthonra talált Szlovákiában. Itt születtek a gyermekei, ide köti a férje, a közösen kialakított életük, a barátaik. „Nem sajnálom, hogy úgy döntöttem, itt maradunk, csak arra gondolok néha, mennyivel könnyebb volna minden, ha délebbre laknánk, ahol természetes a magyar szó. Ezért nem is értem, hogyan lehetséges, hogy ott, ahol van magyar iskola, mégsem azt választják a magyarok. Valóban igaz volna, hogy soha nem tudjuk megbecsülni, amink van, csak az után siránkozunk, ami elveszett?”