Az ünnepi csillogás és dísz kihagyhatatlannak tűnő alkalmat kínál egy jó fénykép elkészítéséhez. Így volt ez korábban is, mára azonban jócskán kibővül a képnézők potenciális tábora.
Nem kell túl sok generációnyit visszalépni ahhoz, hogy felmenőink arcvonásait mindössze néhány fotó őrizze, már ha egyáltalán; a fényképezés elterjedésének első időszakában csak igazán indokolt helyzetekben éltek (élhettek) a megörökítés lehetőségével. Az egyéni vagy közösségi szempontból jelentősnek minősülő, sorsfordító eseményekről, mint amilyen a házasságkötés, a keresztelés, évfordulós ünnepségek, nyilvános szereplés, előbb találunk lenyomatot egy átlagos családi fényképarchívumban, mint mondjuk, a hétköznapi eseményekről vagy rutinos cselekvésekről – nagyszüleink mosogatásairól vagy söprögetéséről kevéssé szól a (fotó)fáma. A téli ünnepkör, középpontjában a karácsonnyal, több szempontból is jó alkalom a vetetkezésre: az otthonok legtöbbje díszbe borul, egy helyre csalogatja a családot, és talán a mosoly sem csak a gépnek szól.
Emberek a fánál
Az ezzel foglalkozó szakirodalom a fényképezés demokratizálódásáról beszél, amikor azt írja le, hogy az idő (a múlt század) előrehaladtával mind többek kerültek lencsevégre és kaptak lehetőséget arra, hogy lenyomhassák az exponálógombot. Ezzel, a technika terjedésével egyre bővül az a tematikai tartomány, amelyet a családi fotók lefednek – különösen nagy ugrás figyelhető meg rendszerint azután, hogy saját gépre tesz szert valamelyik családtag –, ezzel párhuzamosan változik a határ is, ameddig a gép és a terméke képes belelátni a privátnak tekintett szférákba. Azon túl, hogy vannak kevéssé megörökítésre alkalmasnak tartott pillanatok, bizonyos helyzetek (egy veszekedés vagy mosakodás) vagy a lakás egyes terei (mosókonyha, lerakó, a mostani tendenciákkal szemben korábban a fürdőszoba is) szinte tabunak számítanak.
A tipikusnak nevezhető, megszokott szerkesztési elvet követő karácsonyi fényképek tehát az egyébként is inkább nyilvánosnak tartott helyiségekben készülnek (nappali, étkező…), méghozzá a feldíszített karácsonyfánál, amely elé vagy mellé felsorakoznak a család jelen levő tagjai; és azon túl, hogy emlékként szolgáljanak a szereplőknek, gyakran jutottak el a tágabb rokonsághoz vagy a távol maradtakhoz. Utóbb pedig a képnézegetés is családösszetartó mozzanat: akár az ünnepi szokásrendszer állandó része is lehet a képalapú múltidézés, és az emlékek együttes halmaza kerekíti köré a kapcsolódó történetet. Ennek pedig már olyan részei is akadnak, amelyek emlékezetesek ugyan, de nincsenek rajta a képen – mert nem jeleníthetők meg, vagy mert nem szokás megörökíteni őket, mondjuk, a vadonatúj ruhát vörösborral leöntött állapotában.
Szélesebb közönség
A terjedésnek, avagy annak a bizonyos demokratizálódásnak logikus velejárója, hogy az alkalmi beállításokon túl más is megörökítődik, spontán mozzanatok (akár még a leöntött ruha is), amelyeknek később különleges szerepük lehet az emlékidézéskor. Ha azonban reprezentációról van szó, akkor továbbra is, mindig is a mintaszerű képeké az előny – itt külön kategóriaként említhetjük a műteremben készülteket, majd a fával készülteken túl a gyönyörűen megterített asztalnál örömködő családot ábrázoló képeket. Mi sem természetesebb ennél: a nyilvánosság felé általában a legjobb oldalunkat szeretnénk mutatni.
A készíthető és készülő fényképek számával párhuzamosan az elérhető közönség száma is egyre nőtt, mígnem mára semmi különleges nincs abban, hogy több százas vagy ezres követőtábor elé kerülnek. Ezáltal pedig újabb szempontok és lehetőségek is érkeztek: ha némileg átrajzolódott is a tabuk térképe, az ünnepi alkalom mégis a tökéletes fénykép után kiált, annál is inkább, mert a digitális fényképezés korszakában már szinte végtelen számú kép közül választhatunk, a megosztásgomb tehát sikerrel elorozta magának a kulcsszerepet az exponálótól.
Legyen jó, legyen egyedi
Elvileg rengeteg kép közül választhat a közösségi médiában lájkvadászatra induló karácsonyozó egyén, de a gyakorlatban persze azt reméli, hogy már az első néhányból meglesz a tökéletes. Amióta tehát (szinte) minden mobiltulajdonos (is) fényképésszé lépett elő, megnőtt az igény az olyan tartalmak iránt, amelyek néhány lépésben elmondják, hogyan készíthetünk könnyen és gyorsan attraktív képet. Méghozzá úgy, hogy az egyedi is legyen, hiszen ki ne akarna kitűnni a nagy ünnepi képzuhatagból – nem is olyan egyszerű, hiszen a díszletek meglehetősen hasonlóak, még a felszolgált ételek is. A nyilvánosítás hatására azok az ünnepi elemek, amelyeket addig csak a legszűkebb családi közeg látott és tapasztalt – a dekoráció, a terítés vagy maga a karácsonyfa – reprezentációs eszközzé váltak. Sőt vannak, akik már a közösségi oldalak státusszimbólumait látják bennük.
Csakhamar egy sajátos, vizuális szociológiai és pszichológiai játszótéren találjuk magunkat, ahol a megosztott fénykép és az esetleg hozzá kapcsolt narráció a feltöltő vagy a készítő egyénről, esetleg a családja dinamikájáról igyekszik elmondani valamit – kérdés, hogy azt sikerül-e, vagy egészen mást.
Újabb határok
Természetesen nem lehet általánosítani, hiszen nem mindenki engedi közszemlére a fáját és az ünnepét, sőt megvan azoknak a tábora, akik ezt direkt hangoztatják is. A fotótippeket adó cikkekkel együtt pedig előkerülnek azok is, amelyek azt taglalják, miért fontos a meghitt pillanatoktól távol tartani a technikát és az azon keresztül bezavaró tényezőket. A középutat megtalálni (vagy épp elkerülni), határokat vonni mindenkinek a maga dolga, eldönteni tehát azt, mikor kerül már túl sokszor maga és a valós élet örömei közé a fényképezőgép(ként funkcionáló telefon vagy kütyü), mennyit lehet, kell megmutatni az utóbbiból a szélesebb ismerősi közegnek, hol és miként kell engedni az ebből az irányból érkező impulzusoknak.
Közben mind többet hallani egy másik, sokadik szempontról is: arról, hogy milyen lelki nehézségeket okoz a képen rögzített idillek tömkelege azoknak, akiknek nem jut rész az efféle örömökben, így azonban kénytelenek szembesülni vele. Az üggyel szimpatizálók ismételgetett kérdése az, hogy miért muszáj megosztani az ilyen tartalmakat. Amire a feltöltők rendre azt reagálják, hogy miért muszáj nézni és követni. Igazságot tenni nem épp egy könnyű, ünnepi foglalatosság.
Mi lesz veled, családi képarchívum?
Az egyéni múlt megőrzésének és felidézésének megkerülhetetlen tárgyai a családi fényképek – ám ezek tárolása nem feltétlenül egyszerű feladat. Ha megtaláltuk a papíralapúak biztonságos helyét, ahol nem lepi be a por, de nedvesség sem éri, fennáll a veszélye annak, hogy onnan nem nagyon kerülnek majd elő – úgy pedig nehezen tölthetik be a szerepüket. Még problematikusabb a digitális képek megőrzése, hiszen mind több készül belőlük, a válogatás, esetleg az előhívás már gyakrabban marad el – és ha az utóbbiig eljutunk, visszajutunk az előző problémához. Tudatosítani kell tehát, hogy a megőrzés, a fenntartás odafigyelést és rászánt időt, energiát igényel; nem szabad például elfelejtenünk átjátszani a képeket újabb eszközeinkre, mielőtt a régitől (esetleg a lejátszótól) megválnánk.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.