A kalapos ember lovon

Az út mentén vár bennünket, csak így tudjuk megtalálni, mert a háza, amelyben 26 éve lakik, a falutól távol, kinn a domboldalban áll. Balra a karámban két lovacska fogad, mellette egy mezei út vezet föl, amelyen csak épphogy elfér az autó. Ott újabb karám, a négy barátságos ló méltóságos léptekkel lesétál üdvözlésünkre, s bár üres kezünk csalódás számukra, hagyják, hogy simogassuk őket.

A gazda betessékel bennünket, és ahogy belépünk a kapun, már az udvarban leesik az állunk. Nem a letakart medence látványától, hanem mindattól, ami a régi ház falán meg előtte, mellette látható. A múlt és jelen találkozása. Van itt minden, ami egykor kincs volt falun, s amit ma a gyerekeink csak múzeumokban látnak: szerszámok, gazdasági eszközök, még egy harangláb is. A rajta lévő harangot vendéglátónk meg is kondítja a tiszteletünkre. Jó ideig tart, míg minden darabot szemügyre veszünk, így csak lassan jutunk beljebb, mert az előszoba is tele van kinccsel. Nemcsak kalappal, ami látogatásunk eredeti célja.

Kinn mosolyog a tavaszi nap, de benn a szobában még elkel a tűz. A berendezés is a régmúlt és a modern idők keveréke, a kávé viszont már finom presszó. Míg Béla kinn a konyhában sürgölődik, fotóriporter kollégámmal körbemustráljuk a falra akasztott kalapokat. Közben sok egyébre is rábukkanunk.

Focistamúlt

A 65 éves Gáspár Béla tősgyökeres csákányházai, ott született. Édesapját nem ismerte, egy hónappal a születése előtt meghalt. A fiú Kassán járt elektrotechnikai szakközépiskolába, aztán két évig katonáskodott, majd 1980-ban Pozsonyban villamosmérnöki diplomát szerzett. Közben focizott, kassai diák korában a II. ligás VSŽ-ben játszott, katonaévei alatt az eperjesi Duklában, egyetemistaként pedig Félben. A szerelem vitte vissza szülőföldjére, benősült Fülekre, ott a Kovosmaltnál talált munkát, és tovább rúgta a labdát is. Tíz évet húzott le a gyárban, több részlegen és beosztásban, de a bársonyos forradalom után kapott egy elbocsátó szép üzenetet. Mondják, hogy minden rossz jó valamire. Ez ebben az esetben is beigazolódott.

„Egyik napról a másikra történt minden. Gondoltam, a focihoz már öreg vagyok, de valamihez kezdenem kell, így lettem maszek. Alakítottam egy kis kft.-t, és villanyszerelést vállaltam. Divatba jött a villanykályha, Brünnből hoztam be, és itt szereltük a környéken. Aztán meg ’92-ben errefelé még nem nagyon volt divat az életbiztosítás, Ausztriában igen, ebbe is belecsöppentem. Tetszett, s hónapról hónapra egyre jobban ment; a cégnél munkatárs lehettem, s utaztam mindenfelé, még a Kanári-szigetekre is.” 2006-ban először indult Csákányháza polgármesteri székéért, de akkor nem sikerült. Négy évre rá már igen.

Utak és kalapok

Az utazási szenvedélye már előtte kezdődött. S az utazással jöttek a kalapok, van belőlük jó pár. „Az első egy cserkészkalap volt, mivel mindkét fiam cserkész volt. Tudatosan az elsőt Kenyában vettem: üdülni mentünk oda a feleségemmel, s a negyvenkét fokos hőségben majd lesült a fejünk, hát kellett. Már nem tudom, ez volt-e, vagy ott az a másik, netán az a harmadik, de a legtöbbre pontosan emlékszem. Ezt itt a Kilimandzsáró lábánál vettem – teszi fel a fejére, aztán sorban levesz néhányat a falról. – Mikor elkerültem Thaiföldre, onnan is hoztam, s hagyomány lett belőle: ha valahová mentem, onnan mindig kalappal jöttem haza. Mindegyiknek megvan a maga története, hogy miért vettem, s mindegyikhez kötődik valami élmény. Ráadásul közben már itthon is rászoktam a kalapra. Évekkel később, amikor már polgármester voltam, ez mentette meg az életemet. Tűz ütött ki az erdőben, azt segítettem oltani, amikor egy égő faág a fejemre esett. A kalap kiégett” – mutatja a lyukat a sokat megélt fejfedőn.

Egy másik kalapon, amelyet a kezébe vesz, két toll díszeleg. Hiába találgatjuk, hogy honnan származik. „Egerészölyv. Már itt laktam kint, s ott felettünk van egy akácos, a védett egerészölyveknek ott volt a fészkük. Egyszer – május táján lehetett – éppen jöttünk haza, a medence már ki volt nyitva. A szivattyúba, ami forgatja a vizet, egy fiatal ölyv volt beszorulva. Gyorsan kiszabadítottam, felemeltem a lábánál fogva, s nyomogatni kezdtem a testét. Mikor láttam, hogy nyújtja a nyakát, már tudtam, hogy megmentettem. A fiam akkortájt Pozsonyban épp ornitológiát tanult, ő tanácsolta, hogy kit hívjak fel. Az azt mondta, adjak neki csirkemellet. Három hétig etettem, de hiába biztattam, nem akart elszállni. Míg egyszer, ahogy kinyitottam az ajtót, a lábam között kirepült, és közben ezt a két tollat elejtette. Nem ment el rögtön, felszállt a kerítés karójára, onnan nézett, s mintha azt mondta volna, hogy »nagyon szépen köszönöm, a szabadság jeléül itt hagyom neked ezt a két tollat«. Azóta hordom őket ezen a kalapon.”

Ahány ország, annyi emlék

Az elmúlt húsz esztendőben 30-nál több kalap gyűlt össze. Sokat ő maga vett útjai során, másokat ajándékba kapott. Amikor a fia kiment Münchenbe, egy tiroli kalapot hozott ajándékba, Svédországból meg egy viking sisakot. Van, ami folyton ott lóg a falon, másokat cserélget. „Télen ezt a feketét szoktam hordani – emeli le a szögről, s nem nehéz felismerni, hogy meleg filckalap. Aztán egy másik után nyúl: – Ezt a fiamtól kaptam születésnapra, nyúlszőrből van. Nagymihályban vette az árumintavásáron. Ez a kettő meg a viselő, attól függően, hogy milyen kabáthoz veszem fel. Ha ez a kabát, akkor ez a kalap, ha a vadászos, akkor meg az a kettő. A bőrkalapokat nyáron szoktam hordani.” Az egyik az ausztráloknál honos fejfedőket idézi, de tévedek, mert Mauritiusról származik, igaz, nem jártam messze, mert az ausztrál, amelyet mindjárt megmutat, hasonló. Aztán van itt emlék a Kanári-szigetekről, Srí Lankáról („ez nagyon finom bőr” – magyarázza), egy székely kalap. Nem tudná megmondani, hány országban járt, csak annyit jegyez meg, hogy a Szentföldre is ellátogatott, de onnan nincs kipája. Lévén hívő ember, van viszont templomba járó kalapja – dicsekszi.

„Ez pedig egy marhabőr kalap, jó állású is; Venezuelából származik. Itt meg a mieink vannak. Ilyen süveget a hét vezér viselt. Ez meg csikóskalap. Volt már rajtam a fekete is, meg a barna is. Van egy csapatunk, a Nomád, ez egy polgári társulás, itt van az íjam is. Márciusban és szeptemberben meg szoktuk ünnepelni a napéjegyenlőség ünnepét, teljes díszben, aki teheti, lóháton. Van kaftánom is ünnepi alkalmakra, ezt a szablyát meg egy füleki ismerőstől kaptam. Amott van egy tőr, egy bicska, ez mindig van nálam. A magyar katonáknál, amikor az ütközetbe mentek az első világháborúban, három dolog volt mindig: zsebkés, dögcédula meg egy családi fénykép vagy az asszonyról, vagy a szeretőről. Ha ezekből legalább egy megmaradt, tudták azonosítani az illetőt.”

A nappal kell, a nappal fekszik

Hogy telnek a napjai? – kíváncsiskodom. Gáspár Béla rávágja: „A nappal kelek, és a nappal fekszem. Túl kell élnem, és ehhez kell alkalmazkodnom – ebben a mondatban minden benne van. – Reggel felkelek, s az az első, hogy az állatok kapjanak. Aztán megiszom egy feketét, meg kipucolom a kandallót, és bekészítem a tüzelőt, hogy ha hazajövök, s nagy hideg van, befűtsek. Attól függ, hogy milyen nap van: ha hétfő, bemegyek Fülekre a volt nejem üzletébe, és egy kávé mellett megbeszélem vele, ami aktuális. Aztán meg jönnek a fiaim meg az unokák, van úgy, hogy én viszem a kislányt az óvodába. Ha hazajövök, nekilátok annak, amit aznapra elterveztem. Egy ekkora portán mindig van mit csinálni. Délután négy óra körül megetetek, és fájront. Megnézem a tévét, vagy olvasok. Nem unatkozom, hetente egyszer meglátogatom a nővéremet, az öcsém itt lakik a közelben, hozzá gyakrabban is elmegyek. Egy éve volt egy csípőműtétem, az lerobbantott, csak novemberben tudtam a zoknit felhúzni a lábamra, mert nem tudtam lehajolni. A múlt év nehéz volt. Most hat lovam van, egy hete volt még egy kacsám is, pénteken reggel még adtam enni, utána mindenhol kerestem, de nem volt sehol. Azt hiszem, hogy elvitte a róka. Annyira megszoktuk egymást, hogy nem igaz. A kis unokám kapta augusztusban születésnapjára. Kutyám most nincs, volt időszak, amikor tizennégy volt, komondor, kuvasz, bernáthegyi, s amikor még nem itt laktam, magyar vizsla meg farkaskutya. Macskám három van, az anyuka és két cica. Volt mangalicám, szürke marhám, le kellett lőni, mert játékosságból beledöfött a szemembe.” Most is őrzi az állat szarvát és koponyáját.

Mielőtt elbúcsúzunk, még som érdekeset felfedezünk az udvaron. Az ember ekkor döbben rá, hogy ha mindent megmustrálna, napokba telne.