Van iskola tanár nélkül? Ahogy a technikai fejlődéssel szakmák szűnnek meg, biztosan eljutunk majd oda is, hogy a vízimolnárokhoz és a telefonos kisasszonyokhoz hasonlóan egyszer tanárokra sem lesz szükség. A boldogulást elősegítő információkat a gyerekek felveszik néhány szopogatós tablettával a nyálkahártyán keresztül, vagy valami ilyesmi. Az idősek pedig mesélhetnek az unokáknak azokról az időkről, amikor még tanárok segítették a tudás felszívódását. Olyan tanárok, akik hol a tananyagról beszéltek, hol másról, ez pedig nem feltétlenül volt a fokmérője annak, mennyire volt hasznos a munkájuk, mennyire szerette őket a diák. Annak meg aztán végképp nem, hogy az illetőre jó vagy rossz tanárként emlékszünk vissza.
Meg is érkeztünk a nagy kérdéshez: milyen 2019-ben a jó tanító, tanár, pedagógus? Nehéz a válasz, mert ha van jó tanár, akkor nyilván rossznak is lennie kell, hiszen akkor ugye kihez-mihez hasonlítanánk? Úgyhogy akkor milyen a rossz? És akkor illik ugye a másik térfelet is hasonlóan felosztani: milyen a jó meg a rossz diák? De kellenek egyáltalán ezek a skatulyák, felcímkézett dobozok? Az emberek fejében kategóriák vannak, elméletek meg értékrendek, mi pedig életünk során ezeknek a polcaira próbálunk betuszkolni mindent, amit tapasztalunk, látunk. Esetenként aztán, ahogy múlik az idő, a polcokat is átrendezzük: a tanár, aki évekig alsó polcos emlékeinket gazdagította, előkelőbb szintre kerül a stelázsin. Példa. A rossznak mondott tanár, aki alapiskolában keményen számon kérte a tananyagot, és ha kellett, büntetett, megfélemlített, a gyerek szemében rossz tanár volt akkor, húsz év múlva meg a volt diák hálás neki, mert úgymond, e nélkül szerinte nem lett volna belőle ilyen remek szakember. Akinek meg vártuk az óráit, mert a tananyag szigorú számonkérése helyett kedélyesen beszélgetett velünk, arról a tanárról meg a szülők vagy a felettünk járók állapították meg, hogy gyenge, mint a harmat, mert nem szigorú, vagyis „nem tanít semmit”. De mi talán, tudtunkon kívül éppen ezeknek a kedélyes beszélgetéseknek az útján szerettük meg az adott tantárgyból azt, ami a tananyagban benne sem volt. Aztán volt olyan tanár, aki úgy gondolta, hivatása egy küldetés, feladata pedig, hogy saját értékrendjét a gyerekekre borítsa, rendszeresen: társadalmi kérdésekről, politikáról, akármiről. Volt egy másik, aki azt érezte küldetésének, hogy saját személyes véleményét háttérbe szorítva a (szerinte) tiszta tudást közvetítse, nem baj, ha unalmasan. Meg volt olyan, aki nem gondolt semmit, csak bejött, és elmondta, aztán kiment. Valakinek ráadásul pont ő adta a legtöbbet. Meg volt az is, aki azt mondta negyven év pedagógusi pálya után, hogy sok mindent látott és tapasztalt, de ami szerinte biztos, hogy annak a gyereknek, aki szeret iskolába járni, baj van a fejével.
Talán megegyezhetünk abban, hogy ahogy jó és rossz gyerek sincs, úgy jó és rossz tanárokra sem érdemes osztani a pedagógusokat. A gyereket az a tapasztalat is gazdagítja, ha neki tetsző tanárral hozza össze az órarend, és az is, ha nem. Talán ez, vagyis a tanár-diák kapcsolat az, ami nem csak az iskola világának, de a gyerek további életének is része lesz, hiszen sem a munkahelyén, sem máshol nem válogathat majd azok közül az emberek közül, akikkel együtt lesz kénytelen dolgozni. Ha szereti őket, ha nem, ha szimpatikusak egymásnak, ha nem, valamilyen módon meg kell találniuk az együttműködés, együtt létezés módját. Akkor pedig eszükbe juthat, hogy az iskolában meg az iskola nélkül eltöltött évek is arra valók, hogy megtanuljunk hibázni, pontosabban felismerni a hibáink hasznát, a bennük rejlő lehetőséget. Hiszen a hibák is csak értékítéleteink termékei, képzeletbeli, címkézett dobozaink képzeletbeli lakói.
Ha tehát egyszer eljön az idő, hogy az iskolában nem lesz már szükség tanárokra, akkor azt már ne is nevezzük talán iskolának.
Addig is jó, hogy vannak tanárok, mert tanulhatunk nem csak általuk, de belőlük is.
A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!
Csak az óvoda meg a bölcsöde
toporzékolt:
hogy miért dobszerda, hogy miért
szerelemcsütörtök, hogy a
kiskedd átcsap nagypéntekbe,
hogy az ezüst- illetve aranyVASÁRNAP
között ésszerű határt
csak a hamvazószerda dinamikus
perspektívájából lehet vonni, és ami
az úgynevezett „húshagyó”
keddet illeti – korántsem hagytak húst, illetve
korántsem hús volt
az, amit hagytak.
Petri György: Örökhétfő
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.