A haldoklók öt bánata

Azt, hogy mindannyiunk ideje véges, csak akkor tudatosítjuk, amikor a halállal kell szembesülnünk. Ilyentájt, a halottak napi temetőlátogatáskor talán az is eszünkbe jut, mennyi álmát, tervét nem valósította meg, mi mindent mulasztott el, milyen felesleges dolgokért küzdött, akinek a sírjánál állunk. Aztán hazamegyünk, és éljük tovább mi is agyonhajszolt életünket, amelyben pénz, siker és hatalom sokkal fontosabb, mint a család, a barátok és a valódi belső békéből eredő boldogság. Pedig amikor a végső számadásra kerül sor, mind ráébredünk, hogy csak ez számít.

Az életben nincs majd, csak most van
Bronnie Ware amerikai egészségügyi nővér évekig dolgozott olyan betegekkel, akik tudták, hogy közel a vég, és számot vetettek életükkel. A velük folytatott beszélgetések alapján írta meg Amit a haldoklók bánnak című könyvét, egy elgondolkodtató és tanulságos összegzést arról, mire kellene jobban figyelnünk, amíg van időnk. A lista nem hosszú: csupán öt bánatot tartalmaz, és nemtől, vallástól, anyagi helyzettől, műveltségtől függetlenül mindenkire érvényes. Olyan elmulasztott lehetőségekről van szó, amelyek megvalósítása nem anyagiakon vagy külső körülményeken múlott, csupán értékrend és elhatározás kérdése lett volna. Feltehetnénk a kérdést, hogy ha ilyen egyszerű a dolog, miért hagyják mégis oly sokan elszaladni az életet, miért csak a végén ébrednek rá, milyen keveset ért. Katarína Mičiaková, a nyitrai Szent Bernadett Hospice igazgatónője szerint azért, mert azt hiszik, lesz még alkalmuk családi együttlétekre, önmaguk megvalósítására, de előbb pénzt kell keresniük, karriert, házat építeniük. „Az életben azonban nincs majd, csak most van. Sajnálatos, hogy erre a legtöbben halálos ágyukon ébrednek rá, de akik mellettük vannak, sokat tanulhatnak tőlük” – mondja. Az igazgatónővel arról beszélgettünk, mit sajnálnak a legjobban, és mit próbálnak még maradék idejükben helyrehozni a haldoklók.

„Nem valósítottam meg az álmaimat”
Sokan életük alkonyán ébrednek rá, hogy elpocsékolták tehetségüket, nem merték megvalósítani álmaikat, mert nem volt elég önbizalmuk, vagy alárendelték magukat mások akaratának. Nincs különbség azok között, akik feláldozták magukat a gyermekeikért, s ezért nem tudtak kiteljesedni hivatásukban, vagy akik a munka miatt alig látták családjukat. „Érdekes módon az, aki úgy érzi, hogy üres és értelmetlen volt az élete, nehezebben mond búcsút neki, mint az, aki teljes életet élt. A rossz vagy soha meg nem hozott döntések olyankor kísértenek a leginkább, amikor rádöbbenünk, hogy már elvégeztetett, semmin sem változtathatunk” – mondja az igazgatónő, aki maga is napi kapcsolatban van a betegekkel. Sokan még az utolsó napokban is bánkódnak amiatt, mennyi minden maradt ki az életükből. „Ilyenkor az embernek már nem tanácsra van szüksége, csak arra, hogy valaki meghallgassa. A haldoklót nem lehet becsapni: ahogy érzi, hogy közeleg a vég, azt is pontosan tudja, mit tett jól élete során, és mit hibázott el. Környezete csak annyit tehet érte, hogy érezteti vele: különösebb sikerek és nagy tettek nélkül is, önmagáért szereti.”

„Túl sokat dolgoztam”
„A munka mellett semmire és senkire sem jutott időm, azt hittem, majd akkor leszek boldog, ha mindenem meglesz. Bárcsak visszaforgathatnám az időt! Szerényebben élnék, de sokkal több időt töltenék a szeretteimmel.” Ezek a gondolatok is sok haldoklót foglalkoztatnak, és nemcsak azokat, akik tényleg telhetetlenek voltak. „Vannak nagyon gazdag és látszólag sikeres emberek, akiknek a munka volt az életük, és akkor is hajtották magukat, amikor már nem kellett volna. De olyanok is, akik nem is tehettek mást, ahhoz, hogy megéljenek, reggeltől estig dolgozniuk kellett. Ennek minden esetben a család látta kárát; sok olyan esetet láttunk már, hogy a csak a munkájának élő ember végül egyedül maradt – mondja Katarína Mičiaková. – Sajnos, sokak számára csak a látható dolgoknak van értékük. Értük dolgozunk, és ha nem tesznek boldoggá, még több kell, mert úgy látjuk, hogy aki nagyobb házban lakik, drágább autóval jár, az boldogabb. Ha egyszer belekerülünk ebbe az ördögi körbe, nincs kiút, hiszen mindig akad nálunk gazdagabb. A haldokló ember azonban őszinte önmagához, és jól tudja, hogy a látszat nem tette őt boldoggá. Azok is gyakran bánkódnak, akik mindent a sikerre, a karrierre tettek fel. Ez mind mulandó, az élet végére nem marad belőle semmi, mert ott már csak az fontos, hogy legyen, aki megfogja az ember kezét.”

„Nem tudtam kifejezni az érzéseimet”
Sokan egész életüket folyamatos megalkuvásban élik le, magukba fojtják érzéseiket, nem juttatják kifejezésre a véleményüket. A felgyülemlett feszültség és keserűség sokszor csak halálos ágyukon tör föl belőlük, ott bánják meg, hogy nem voltak bátrabbak, határozottabbak, nem tudták érvényesíteni akaratukat. „Az ilyen visszahúzódó, védekező életformára berendezkedett emberek gyakran a ragaszkodásukat sem tudják kimutatni – félnek, hogy kiszolgáltatják magukat, sebezhetővé válnak. Ezért nemegyszer mogorvának, maguknak valónak gondolják őket, s egyedül maradnak, pedig a magány a legrosszabb dolog, ami egy embert érhet” – mondja Katarína Mičiaková, aki nemegyszer tanúja volt annak, hogyan békéltek meg régi haragosok, évtizedek óta egymástól távol élő családtagok a hospice-ban. A haldoklók leghőbb vágya, hogy békében távozzanak, ezért nagyon sokan kerestetik meg családjuk rég nem látott tagjait. „Sokan nem tudnak meghalni, amíg nem búcsúznak el szeretteiktől, nem békülnek ki haragosaikkal. Amint sor kerül rá, nemsokára megbékélve távoznak ebből a világból. Sok megható jelenetnek voltunk tanúi, de volt arra is példa, hogy a haldokló lánya elutasította a kérést, és nem jött el. Még nem tudta, hogy ez évek múlva mázsás teherként fogja nyomni a szívét.”

„Megszakadt a kapcsolatom a barátaimmal”
„Az egyetlen dolog, amelynek az életben maradandó értéke van, az emberi kapcsolat. Sokan erről mondanak le látszólag időhiány miatt, de valójában azért, mert megváltoznak a prioritásaik. A halál közeledtével azonban helyrebillen az értékrend, mindenki rájön, hogy mi lett volna igazán fontos »Egész életemben azon fáradoztam, hogy a családomnak mindene meglegyen, barátaimnak meg tudjam mutatni, mit értem el, de senkire sem volt időm. Most rám sincs ideje senkinek.« Ezt egy betegünk mondta nekem, és gyakran eszembe jut, amikor azt látom, hogy valakit egyáltalán nem látogatnak – mondja a hospice igazgatónője. – Hiába gondolják sokan, hogy a szeretetüket azzal fejezik ki, ha megteremtik családjuk anyagi hátterét, vagy alkalomadtán megajándékozzák barátaikat. Ennél sokkal fontosabb az egymás életében való folyamatos jelenlét, a közös élmények, őszinte beszélgetések, a biztonság, hogy számíthatunk valakire. Ezt később nem lehet pótolni: ha elmaradt, utána már csak az üresség marad.”

„Nem tudtam boldog lenni”
A boldogság a hiedelemmel ellentétben nem olyan dolog, amely egyeseknek megadatik, másoknak pedig nem. Tudatosan kell arra törekedni, hogy a jót lássuk meg, ne pedig csak azt, milyen igazságtalan velünk a sors. Erre nem mindenki képes. Sokan egész életüket úgy élik végig, mint kudarcok és csapások sorozatát, és csak azt veszik észre, ami nekik nem sikerült, de másoknak bezzeg igen. „A tény, hogy közel a vég, felszabadítja az ember gondolatait, sokan ráébrednek, mennyivel boldogabb lehetett volna az életük, ha lazábban veszik az akadályokat, nincsenek hiú vágyaik, nem idegeskednek hiábavalóságok miatt, és minden apróságnak megtanulnak örülni. Volt olyan betegünk, aki a halála előtti napon mondta ki, hogy csak most tudja, milyen bolond volt, amikor állandóan zúgolódott, és észre sem vette, mennyi szép dolog volt az életében” – meséli Katarína Mičiaková. Talán ez a lényeg: aki teljes életet élt, és tudott szeretni, azt nem marcangolja önvád vagy hiányérzet, mert a halállal sem egyedül kell szembenéznie. Lesz, aki meghallgatja, bátorítja, vigasztalja, és őrzi az emlékét akkor is, amikor már rég nem lesz itt. Mert kedves, fontos része volt az életének – és hiányzik.

***
Megetetni, tisztába tenni, megsimogatni
A nyitrai hospice megnyitását öt éve tiltakozások és aláírásgyűjtések előzték meg. A közelben lakók tartottak a halál közelségétől, de mára mindenki elfogadta, hogy az intézmény, ahogy a nevében is áll, valóban a megbékélés és nyugalom háza. „Az emberek megértették, hogy az elmúlás az élet része, és hogy az utolsó időszakban is fontos megőrizni a méltóságát. Egy haldoklóért már nem tehetünk többet, mint hogy enyhítjük szenvedéseit, megetetjük, tisztába tesszük, megsimogatjuk. A simogatás is nagyon fontos, mert szeretet nélkül sokkal nehezebb megküzdeni a haláltól való félelemmel” – mondja Katarína Mičiaková a Szent Bernadett hospice igazgatónője.
A halálfélelem szinte kivétel nélkül jellemző mindenkire, és az, ki hogyan küzd meg vele, sok tényezőtől függ. „Tapasztalatom szerint a hívő emberek könnyebben megbékélnek Isten akaratával, mint az ateisták. A műveltek sokat gondolkoznak sorsukon, az egyszerűbbek hamarabb elfogadják, és nagyobb alázattal viselik azok is, akik életükben már ért valamilyen nagy trauma. A férfiak saját félelmeikről beszélnek többet, a nők inkább a családjukért, gyermekeikért aggódnak, de általánosítani nem lehet. Mindenki másként dolgozza fel, hogy itt a vég, sokan, az utolsó leheletükig sem képesek elfogadni, és gyakran a családtagoknak nagyobb szükségük van a segítségre, mint a betegnek. Pedig ha el tudják engedni őt, ha látja, hogy belenyugodtak a megváltoztathatatlanba, könnyebben megy el” – számol be tapasztalatairól Kamilla nővér, aki a Páli Szent Vincéről nevezett irgalmas nővérek rendjének a tagja, és betegápolás szakon végezte el a főiskolát. „Ha a testi fájdalmakat sikerül leküzdenünk, és lélekben sem gyötri a beteget semmi, csendes az elmúlás. Betegeink többsége szinte teljesen kizárja a külvilágot, nem érdekli őket sem a televízió, sem a rádió, sem az újságok. Az egyetlen, amire még a legsúlyosabb állapotban lévők is reagálnak, a szeretett ember közelsége, de ha egyedül vannak, elmerülnek gondolataikban.”

Megtör vagy megtanít
A nyitrai hospice az egyike annak a hat, haldoklók ellátására szakosodott egészségügyi intézménynek az országban, amellyel valamennyi egészségbiztosító szerződéses viszonyban áll. Ez azt jelenti, hogy a hozzátartozóknak csak a beteg átlagon felüli ellátásához kell hozzájárulniuk napi 15 euróval. Az összeg első hallásra akár soknak is tűnhet, de ha azt nézzük, hogy az otthoni ellátás mennyi kiadással és gonddal jár, a kórházi pedig milyen alacsony színvonalú, máris nem olyan magas az ár. „Sok beteg úgy kerül ide, hogy hónapok óta nem látta a napot, nem fürdették meg, nem ültették fel. Nem feltétlenül hanyagság miatt, hanem mert nem volt rá lehetőség. A lakások és kórházak többsége nem akadálymentes, a súlyos betegek szobáik rabjaivá válnak, és jó, ha időnként megfordítják őket az ágyban. Amikor már semminek sincs értéke az életben, ilyen apróságok jelentik az örömöt – mi ezt próbáljuk megadni betegeinknek. A hospice nemcsak egészségügyi ellátást jelent, hanem szellemiséget is. Itt szinte minden beteg egyedül van a szobájában, bármikor látogathatják, sőt éjszakára is maradhatnak a családtagjai, és akkor is kegyelettel viszonyulunk hozzá, amikor eltávozik az élők sorából. A halál ugyanis mindig próbatétel az élők számára, és csak rajtunk múlik, hogy megtör vagy megtanít-e valamire.”