A halál mint önkifejezés

Én nem tudom, hogyan kell nekrológot írni. Nem tudom, mi illik. Fennköltnek lenni sokak szerint illő, de én nem szeretnék fennkölt lenni, mert a halál – és különösképpen az ilyen borzalmas halál – a legkevésbé sem emelkedett.
Megríkatni se szeretnék senkit. Akinek sírnivalója van, az lélekben úgyis sír. Már harmadik napja.
Fegyelmezett leszek. Emlékezem. Felidézek néhány közös élményt, és igyekszem nem mondani semmi szívbe markolót. Ez nem fog sikerülni.
Nyolcvanas évek, tomboló fiatalság, csupa lüktetés, tetterő, beláthatatlan időtávlatok… Na, ugye!
Perzselő nyár, az első Iródia Fórum a barti kultúrházban. Szenvedélyes viták, elmélyült beszélgetések, és tervek, tervek, tervek. Csepécz Szilvi kultúrházvezetőként a vendéglátónk, sürög-forog, egy percre meg nem áll. És nem csak akkor és ott, azóta is mindig, mindenütt, egészen pár nappal ezelőttig. El se tudom képzelni másként, mint ebben a szédületes sürgésben-forgásban, szervezésben, gondoskodásban. A múlt időt kell még megtanulni társítani hozzá.
Amire egészen határozottan emlékszem, hogy Szilvi még egy-egy láda paprikát és paradicsomot is hozatott a barti szállásunk folyosójára. Hja, a paradicsomot akkor még csak úgy csettintéssel hozatta!
Sok évvel később aztán már inkább csak felpaprikázott hangulatban lehetett találkozni vele. Az aktivitása egy jottányit se csappant ugyan, de hajdan önfeledt sürgése-forgása most egyre kényszeresebbnek tűnt. Hézagpótló mozdulatok hosszú láncolatává vált a mozgása. Mondatai hosszan, befejezhetetlenül kacskaringóztak, mintha csak folyton a panaszkodás egyre visszafojthatatlanabb szavait, egyre sűrűbbre telepített verbális taposóaknáit kerülgetné. Mert valami nagyon fontosat szeretett volna elmondani magáról, de sosem akarta sajnáltatni magát. Nem akart gyengének, segítségre szorulónak mutatkozni, mert önképe az odaadásra és az önfeláldozásra épült. Ez a súlyos ellentmondásoktól terhes mutatvány élőszóban nem sikerült és nem is sikerülhetett neki. Annál jobban sikerült azonban a verseiben. És most vasárnap aztán minden szó és hang nélkül is. Legjobb írásaiban mindig is erre a végsőkig letisztult minimalizmusra törekedett. A halál mint önfelszámoló önkifejezés. Ez aztán az agyafúrt létpoétika! Ha lenne rá módom, így heccelném.
Remélem, bizony, már csak remélni tudom, hogy azért nagy vonalakban egyetértene ezzel a rögtönzött látlelettel, és nem vetné a szememre – persze ő is csak cukkolásból –, hogy nem készültem fel kellően belőle. Úgy, mint amikor Madách-díjas Magház című verskötetét mutattam be a múltkoriban. Bő egy évtizede.
Legutoljára a párkányi sétálóutcán találkoztam vele, éppen egy induló kamaszmagazin főszerkesztésével bízták meg, és ő megint tele volt tervekkel, szertelen vitalitással, szenvedéllyel. Legalábbis ezt próbálta elhitetni velem. Meg talán magával is. Csak hát ebből az egészből éppen a legfontosabb hiányzott: az önfeledt lüktetés, a tomboló, de iga alá hajtható tetterő. No, meg a beláthatatlan időtávlatok…
Történések küszöbén – ez volt a fiatal, reményben dúskáló Csepécz Szilvi első verseskönyvének igen kifejező címe. Aztán átlépte a küszöböt. Nem tudom, mit talált ott, s azt sem, jöttek-e elébe újabb küszöbök. Talán egy labirintusba nyitott be óvatlanul.
Kőkemény egyéniség volt. Sajnos, valami még keményebbe ütközött. Nem tudott kikanyarodni előle, mert az a valami, fájdalom, legbelül volt, és mindegyre csak nőtt, növekedett.
Csak most, visszamenőleg látom igazán, hogy utolsó találkozásunkkor már megint a történések küszöbén toporgott. Vasárnap ezt a küszöböt is átlépte. Nem tudom, és senki sem tudja, mi van ezen a küszöbön túl…
Bármi legyen is az, találja meg benne a békességet!