A gyermekek gyásza

Általában óvodás – legkésőbb az alapiskola alsó tagozatán tanuló – gyermektől várható, hogy egyszer csak érdeklődik: „Anya és apa is meg fog halni?” Ez sok szülőt megrémíthet, pedig hátterében ritkán van aggodalomra okot adó személyiségbeli elváltozás. Csupán a személyiség fejlődésének jele: a kicsi lassan tudatosítja a körülötte levő világot s azt is, hogy létezik idő, melyen belül változik az ember és az őt körülvevő környezet.

A kérdés után beszélgessünk el gyermekünkkel arról, mi a halál. Nem könnyű ez, hiszen az elmúlás társadalmunkban tabunak számít, próbálunk róla nem tudomást venni, mintha minket nem érintene személyesen. A mai üzletpolitika is nehezíti, amely naponta harsog a reklámokból: élj a mának, harcolj az öregedés jelei ellen, az „örök fiatalságért”.

Mondjuk meg?

Amikor valakit elveszít a család, felmerül a kérdés, hogy ezt megmondjuk-e a gyermeknek, és ha igen, hogyan. Vannak, akik azt tartják, hogy fájdalmat okoznának vele, ezért titkolják. Ez azonban veszélyes, hiszen így nem kíméljük őt meg a fájdalmas igazságtól, sőt! Teret kap a határtalan gyermeki képzelet, és a következmény sokkal fájdalmasabb lehet a valóságosnál. A gyermek ugyanis hajlamos az önvádra, könnyen kialakulhat benne az a téves meggyőződés, hogy ő tehet a szeretett ember távozásáról. Nem ritka, amikor úgy keresi az elhunytat, hogy „jó leszek, csak jöjjön már haza”.

Mindenképpen el kell kerülnünk, hogy akár egy pillanatig is saját magával hozza összefüggésbe a szeretett személy távozását, esetleg az alap-biztonságérzet megingása miatt úgy általánosítson, hogy körülötte mindenki meghal, és ő egyedül marad. Ezt leginkább úgy tudjuk elkerülni, ha nyíltan beszélünk vele a halálról.

Előbb általánosságban arról, mi is a halál. Ehhez akár a természetet is segítségül hívhatjuk. Sétáink során beszélhetünk a lehullott falevelekre mutatva arról, hogy ez az élet természetes rendje, minden élőlénnyel megtörténik. Emberrel, állattal, növénnyel egyaránt. Ha a hit része a család hétköznapjainak, a vallás segítségével könnyebben meg tudjuk magyarázni, hol is van az elhunyt.

Utána térjünk rá elvesztett szerettünkre. A kicsi korának megfelelő szinten mondjuk el, mi volt a halál oka, miközben próbáljunk meg konkrétak lenni (pl. betegségben hunyt el, de előbb tisztázzuk vele, hogy vannak betegségek, amelyeket meg lehet gyógyítani, de sajnos, olyanok is, melyeket nem). Ezzel elkerülhetjük, hogy pánikrohamot kapjon, ha valamelyik közeli családtag a jövőben megfázik, esetleg betegség miatt orvoshoz fordul.

A gyász

A gyász szót általában a felnőttekkel kötjük össze, úgy tartjuk, hogy a gyermekekre nem vonatkozik. Pedig ők ugyanolyan gyászfeldolgozási folyamaton esnek át, mint a felnőttek, csak ez kortól függően másként nyilvánul meg.

Az első időszakban a gyermek mintegy védelmezőként próbálja vigasztalni a hozzátartozókat, azt sugallva, hogy őt nem viselte meg a tragédia. Viselkedése sokszor nem változik, sőt, nem egyszer a vidámsága, izgágasága szinte zavaró. Ezzel a tudatalatti viselkedéssel próbálja jelezni a család többi tagjának, hogy minden rendben lesz, őmiatta nem kell aggódniuk. Később, amikor a családtagoknál elkezdődik a veszteség feldolgozásának következő fázisa, a gyermeken akkor látni az első egyértelmű változásokat.

Az egyik legjellemzőbb gyászfeldolgozási megnyilvánulásuk a kérdezés: hol van az elhunyt?, mi történt vele?, mikor jön vissza?, meg lehet-e őt látogatni ott, ahol most van?, nem szomorú-e, hogy nem lehet velük?, stb. Ezek a kérdések naponta többször, sokszor szinte tökéletesen egyformán hangzanak el. A válaszok ismételt meghallgatásával próbálja elfogadni a történteket, minden egyes kérdéssel (amelyek akár hónapok múltán is megjelenhetnek) közelebb kerül a veszteség feldolgozásához. Mintha bizonyságot szeretne szerezni arról, hogy valóban igaz, ami történt. Ilyenkor nagyon fontos, hogy bármennyire nehéz is, válaszoljuk a kérdésekre, beszélgessünk gyermekünkkel az elhunytról, ezzel is segítve őt a történtek feldolgozásában.

A temetés

A temetés a gyász feldolgozásának fontos pontja. Ilyenkor felnőtt és gyermek egyaránt lehetőséget kap arra, hogy elbúcsúzzon a hozzátartozótól, tudatosuljon benne, hogy valóban igaz, ami történt. Segít felfogni, elfogadni, elengedni. Bármily korú gyermekről van szó, ne féljünk elvinni őt szerettünk temetésére, engedjük, hogy ő is elbúcsúzhasson.

Mondjuk el, mire számítson, készítsük fel, hogy sok szomorú, síró ember lesz. Ha úgy érzi, hogy sírni szeretne, nyugodtan sírjon, de ez nem kötelező, mindenki másként éli meg a temetést (ez azért fontos, mert a fiatalok sokszor nem tudják így kinyilvánítani a gyászukat, az ő gyászfeldolgozási folyamatuk más ritmusban zajlik).

Tabu?

Sok helyen tabutémává válik az elhunyt családtag: nem beszélnek róla, mintha ezzel elvesztésének fájdalma sem létezne. Így a többiek csendben szenvednek, és külön-külön, segítség nélkül mennek át a poklon.

Ne féljünk összeülni (a gyermekkel is), és egy gyertya lángjánál vagy fényképek nézegetése közben közösen beszélgetni az elhunytról, felidézni a vele kapcsolatos élményeket, emlékeket. Ne tartsuk vissza érzelmeink kifejezését se! Sírjunk, és hagyjuk, hogy a gyermek is kisírja magát. Ez kimondhatatlan megkönnyebbülést ad, miközben a családot még inkább összefonja a közös gyászfeldolgozás élménye.

Ha látjuk, hogy a gyermek pityereg a szobájában, hagyjuk, hadd sírja ki magát. Nem kell rögtön odamenni és vigasztalni, jót tesz, ha egy kicsit egyedül marad az érzéseivel. Arról viszont mindenképpen biztosítsuk, hogy bármikor beszélgethetünk az érzéseiről, az elhunytról.

Válassz egy csillagot…

Minden gyermek más, így másként dolgozzák fel a veszteséget is. Engedjük a gyászfolyamatot a saját ritmusában lezajlani. Van, aki rajzot készít az elvesztett családtagnak, és szeretné kivinni a sírhoz, más az elhunyt fényképével beszélget, így enyhítve a hiányt. Ilyenkor ne szóljunk rá, hagyjuk, hogy ezek a „rituálék” segítsenek neki elfogadni a megváltoztathatatlant. Megerősíthetjük őt abban, hogy ha bármikor úgy érzi, nyugodtan vegye elő a fényképeket, gyújtson gyertyát, vagy akár válasszon egy csillagot, amely az elhunytat jelképezi majd.

Biztosítsuk őt arról, hogy amíg a szeretett személyt a szívében hordozza, időről időre visszagondol az együtt töltött időre, emlékek bukkannak fel a múltból, addig a szeretett személyt nem veszíti el, mindig ott lesz vele, és fentről vigyáz rá.

* A szerző gyermekpszichológus