A folyamatos kihívás fogságában

Ferdics Béla (44) Dunaszerdahelyen élő képzőművész-iparművész. Műveit sok egyéni és csoportos kiállításon láthatta a közönség, de könyv- és lapillusztrációi, iparművészeti alkotásai is ismertek. Jó másfél évtizede találkoztam először a rajzaival, melyek már akkor egyediségükkel hívták fel magukra a figyelmet, és egy tehetséges képzőművész összetéveszthetetlen kézjegyét hordozták. Pedig mint Ferdics állítja, nem a felismerhetőségre törekszik, inkább a kísérletek és a lehetőségek vonzzák.
* Talán ezért is kísérletezel sokféle anyaggal? Pedig nálad mindennek a kiindulópontja a rajz. Mindenki visszamegy a gyökerekhez?
Úgy érzem, ahhoz, hogy hozzászólhassunk bármihez, a legfontosabb maga az út, amelyet mindenkinek meg kell tennie. Magam is folyton úton járok, s a rajzokon is látszik, konkrétan a figurákon, amelyek arctalanok, mint a bábuk, tehát magáról az emberről szólnak.
* Mondhatnánk, hogy a rendszerváltás gyermeke vagy, hiszen 1988 és 1994 között tanultál a pozsonyi Képzőművészeti Akadémián üveg szakon. Közben volt egy budapesti részképzés is.
Egy évet töltöttem az Iparművészeti Főiskolán. Pozsonyban is elfogadták, így gyakorlatilag a hat évet valóban hat év alatt végeztem el. Pesten szilikát szakon tanultam.
* Ez elég szörnyen hangzik...
Igen, a kívülállónak szokatlan lehet. Lényegében az üveg és a kerámia hasonlóságán alapszik a szak. Lehetőségem volt porcelánnal is dolgozni, formákat készíteni. Ez azért volt jó, mert a formatervezésbe is belekóstoltam. Nálunk nincs külön iparművészeti főiskola, a képzőművészetin van az iparművészet is, pedig ma már annyi remek formatervezővel dicsekedhetünk, hogy megélne egy ilyen szak. Pesten mélyebbre »ástunk le«, s amit ott megtanultam, ahhoz itthon két-három évre lett volna szükség.
* Négy éve tanítod a gútai magán-szakközépiskolában az üveg szakon belül a tervezést.
Ez abban különbözik más tantárgyak oktatásától, hogy kevesebbet beszélünk, és többet dolgozunk. Az alapoktól építjük fel a dolgokat. Igyekszem megszerettetni a diákokkal mindazt, amit magam is tanultam az iparművészetin. A tanítás szükségéről annyit, hogy sok kortársam hasonló megoldást keresett: hosszan sorolhatnám azokat, akik a szakmai, a művészi életben is jelen vannak, de oktatnak is, mert ez anyagi biztonságot vagy legalábbis annak az érzetét adja. De nem elhanyagolható szempont az sem, hogy az ember szívesen adja át a tapasztalatait, hogy a gyerekek átélhessék ugyanazokat az örömöket, felfedezéseket, melyeket maga tapasztalt annak idején.
* A tanítás leszűkíti, legalábbis megfelezi az alkotásra szánható időt. Ráadásul képbe jött egy másik iskola is, ahol kisebb gyerekekkel foglalkozol.
Gúta mellett az itteni művészeti iskolában kisebb gyerekek oktatását is elvállaltam. A kicsikkel való foglalkozás új kihívás, kevésbé szakorientált, mint a gútai tanintézményben, sokkal inkább kreativitás- és rajzkészségfejlesztés, és természetesen több játékot kell belevinnem.
* Milyenek a mai gyerekek? Nyitottak még, és megfogható a lelkük?
Azt tapasztalom, hogy a diákok ötven-hatvan százaléka időtöltés céljából, esetleg szülői döntés folytán stb. kerül az iskolába, a többiek azonban nagyon igénylik, hogy meg is tanuljanak valamit. Nem is ez a kihívás, hanem hogy a fennmaradó rész figyelmét is le tudjam kötni, el tudjam feledtetni velük, hogy ők kevésbé tehetségesek, vagy nem ezen a pályán fognak maradni. A befektetett energia azonban megtérül: kapnak egy általános esztétikai tudást, amelyet talán fel tudnak használni a hétköznapi életben. Lehet, hogy megmarad a kapcsolatuk a művészettel, ha csak annyiban is, hogy műélvezőkké válnak.
* A köztéri alkotások, amelyekből készítettél jó néhányat, egyértelműen a mecenatúra függvényei?
Szerencsére vannak visszajáró megrendelőim, akik igénylik, hogy folyamatosan bővüljön otthon a galériájuk, és képzőművészeti alkotást vásárolnak. Állandóan kapcsolatban vagyok belsőépítészekkel is, és akadnak nekem való igények, például egy-egy atipikus térelválasztó, mennyezeti lámpa. Ez a munka természetesen nem egyszerű »kiszolgálása« egy igénynek, hiszen a saját világomból merítve készítek valamit, természetesen a megrendelővel megbeszélve. Tehát egy dolog a képzőművészeti alkotások eladása, másik a konkrét megrendelések. Utóbbiak már szoros kapcsolatban állnak az iparművészettel. Ez a kettősség mindig is bennem volt: a képzőművész és az iparművész szimbiózisa. Sokszor konfrontációval is járt, de újabban inkább szerves együtthatásról beszélhetnék.
* Ceruza, tus, akvarell, üveg, kő, fa. Meddig lehet bővíteni a kört?
Jó sokáig, és folyamatosan, hiszen van még jó pár évem, remélem. Nagyon sok munkám marad azonban rajzban, de ezt nem sajnálom. A gyerekeknek is azt sugallom, hogy az elejétől fogva mindent vessenek papírra. Nem a vonal a fontos, hanem maga a gondolat, mert az gyorsan elszáll, s később nem lehet visszahozni, vagy csak a töredékét.
* Hét évig Tatán éltél. Hogy kerültél oda?
Véletlenül. Egy kollégámmal évekig Németországban dolgoztunk együtt restaurátorként, s a munka leteltével gondolkodni kezdtünk, merre lépjünk. Szlovákiában akkor (a Mečiar-kormány idején) lehangoló volt a légkör. Németországban nem sikerült a folytatás, ezért döntöttünk úgy, hogy megpróbáljuk Magyarországon. Volt egy vállalkozásunk, amely eleinte jól működött, később kevésbé. Már majdnem gyökeret eresztettünk, amikor visszatértünk.
* Sok önálló és csoportos kiállításod volt, csak néhányat említve: Kecskemét, Nyíregyháza, Dunaszerdahely, Balatonfüred, Tata, Budapest, Prága, Bécs, Lipcse, Pozsony, Leuwen, Franciaország. Mi a fontosabb: hogy itthon ismerjék az embert, vagy hogy külföldön?
Többet kellene külfödön kiállítanom. Sajnos, az ember kényelmes, s én inkább »háttérmuzsikus« vagyok, megvárom, hogy szóljon valaki. Idehaza is fontos a folyamatos jelenlét és a visszajelzés, mert anélkül nincs értelme a munkának. Idén ősszel lesz a Kortárs Magyar Galériában Gyenes Gáborral közös kiállításunk. Tavaly nyáron pedig a Rec-24 nevű szimpoziont szerveztem meg, amelynek a hulladék újrahasznosítása volt a központi témája. Egy fémhulladékgyűjtő telepen dolgoztunk, s az ott található elemekből, anyagokból készítettük az alkotásokat, installációkat.
* Szellemi rokonságok?
Például Paul Klee, Egon Schiele, Bohumil Kubišta, Vrubel. Sokat tudok meríteni belőlük. Fantasztikus rajzolók voltak. Számos képzőművész meglovagol egy irányzatot, divatot, pedig a forma mindig változhat; a lényeg, hogy időtlent próbáljunk alkotni, és a műnek a lényegről kell szólnia. Lehet az akár egy napi jegyzet, de érezni kell, mi minden van mögötte. A kortársak közül Szabó Ottó, Gyenes Gábor vagy Szalai Dániel alkotásait különösen kedvelem.
* Mit vállalsz a legszívesebben?
Van néhány használati tárgy, amelyet még az iskolában készítettem. Máig büszke vagyok rájuk, pedig csak egyszerű vázák, kő ékszerek. Azért érdekesek, mert nem látni a méretüket. Azt mondják, az a jó képzőművészeti alkotás, amely lehet ötcentis vagy ötméteres, mégis képes ugyanazt az erőt átadni. Szeretnék olyan művészi tárgyakat alkotni, amelyek nem törnek, nem kopnak el, gyönyörködtetnek, de használhatók. Ám ha valaki meg akar ismerni, a rajzaimat ajánlanám neki. Az a kézírásom.
* Nehéz együtt élni egy művésszel?
Ebben egyfajta középút felé hajlok. Sokszor jó lenne elvonulni, elszakadni, és talán »szerencsésebbek« az önző alkotók, de az ember kötődik a szeretteihez. Többször előfordul, hogy a lányommal és a fiammal együtt alkotunk. Jó érzés. Rozina tehetséges rajzoló. Portrékat, emberalakokat különösen szeret rajzolni. Nagyon kedveli a történelmet, és sokat olvas. Az ő irányvonala láthatóbb, mint az Ábrisé. Ábris ügyes kezű, ösztönösen mozog a színek világában. Nagy pontossággal rakja a mozaikot, szerkeszt, épít. De ugyanúgy érdekli a mozgás és a zene. Gitározni tanul. Már van néhány saját szerzeménye is. Feleségemmel, Andreával az elmúlt másfél-két évben a Vasárnap olvasói már találkozhattak az erőszakmentes kommunikáció témájában (Lánczos Andrea írásait rendszeresen közöltük a VasárnapLélekben – a szerk. megj.).