A csendes hallgatás

Ezért Svájcban úgy rendezik a dolgot, hogy a referendumra kerülő kérdések ismertetése és a szavazás között általában egy év teljen el. Ez alatt az idő alatt a politikai pártok vezetői, a kormány tagjai, a szakszervezeti vezetők, az alapítványok igazgatói, a művészek, sportolók stb. részletesen kifejtik, mi a véleményük az adott témáról. Nincs kamuzás és bújócskázás, az ismert személyiségek csakis nyílt kártyákkal játszhatnak.

Hát a mi referendumunk nem így zajlott le, ezért erre a témára kár is lenne több szót vesztegetni. De Oplatka szerint van még egy kötelező eleme a népszavazásnak. Mégpedig az, hogy a szavazatok megszámlálása után a vesztes elismeri vereségét, és gratulál a győztesnek. Hát nálunk ez sincs így. Itt még az sem világos, hogy ki volt a népszavazás vesztese. Mert a Chromík úr vezette mozgalom a 21,4 százalékos részvétel után is nyertesnek érzi magát, és folytatja a „munkát”. Azt még nem definiálták pontosan, milyen munkát, kivel kívánják folytatni tevékenységüket, mit akarnak elérni, és miért lenne fontos a szlovák társadalomnak, hogy ez sikerüljön. Elképzelhető, hogy néhány év múlva Chromík úr és csapata újra szavazni hívja a polgárokat. Nem is ezzel van problémám. Én a népszavazást a közvetlen demokrácia eszközének tartom és elfogadom.

Nekem a téma felvezetésével van bajom. Konkrétan a vitakultúránk szánalmas állapotára gondolok. Arra, hogy huszonhat év alatt sem tanultunk meg tisztességesen véleményt cserélni. Hogy képtelenek vagyunk arra, hogy vitapartnerünket végighallgassuk, és csak akkor reagáljunk rá, ha már befejezte mondandóját. Ezt a tevékenységet a szakirodalomban aktív hallgatásnak nevezik. Vagyis amikor a partnerem beszél, nem szakítom őt félbe fölösleges kérdésekkel és megjegyzésekkel. Hallgatom őt, vagyis arra figyelek, amit mond, nem pedig azon spekulálok, hogyan fogok visszavágni.

Persze az aktív hallgatás csak úgy lehetséges, ha legalább elméletben felkészültem arra, hogy talán a partneremnek lesz igaza. Pontosabban fogalmazva, ha felkészültem arra, hogy a partneremnek is igaza lehet.

A szakirodalomban ezt hívják nyerő-nyerő stratégiának. Ennek a technikának az a nagy előnye, hogy a vita végén kezet tudunk nyújtani egymásnak, és egyikünk sem érzi magát vesztesnek. (Vigyázat! Vitáról beszélek, nem referendumról. A vita során meg lehet egyezni ilyen „eredményben”. Népszavazáskor viszont csak győztes és vesztes van!)

A saját szakmámból és tapasztalataimból kiindulva azt javaslom, hogy a költséges és érzelmileg is kimerítő népszavazások helyett a jövőben inkább rendezzünk széles körű társadalmi vitákat az ilyen kérdésekről. Akkor nem lesz összeveszés, gyűlölködés. Ha pedig elsajátítjuk az aktív hallgatás művészetét, akkor még tanulhatunk is a vitázóktól. És a társadalom is nyer a dolgon.