A búcsi Pincék útja

Kezdjük ott, hogy Búcson nem lemennek, hanem bemennek a borospincébe. Ezeket ugyanis a felettük levő dombnak köszönhetően nem kellett lefelé vájni, hanem elég volt vízszintesen beásni az agyagos löszfalba; így nincs is bennük lépcső, legfeljebb kettő-három. A présházak teraszos sorokba rendeződnek a domboldalban, egyes helyeken három szint is megfigyelhető.

Az utolsó nádfedeles 1888-ból

Dunamocs felől érkezve nem lehet nem észrevenni a Pincék útját, amelyet a főúttól kanális és töltés is határol. A sort a bejáratnál magasodó Karkó-borászat nyitja, melynek köszönhetően a hétköznapokon is viszonylag nagy a forgalom a pincesor elején. A közepén meg a végén egyébként szintén, de erről már a helyi szőlősgazdák gondoskodnak. „Oda, az öregurakhoz menjünk egy pillanatra, ha már kihívtam őket. Bár ők mindennap itt vannak” – kezdi Karkó János polgármester. Megtudjuk tőle, hogy kezdetben csak az alsó soron voltak présházak, a domb legaljában. A felsőbb szinteken csak a pinceajtók kukucskáltak a falból. Az alsó sor présházai nádfedelesek voltak, hagyományos, sárral tapasztott falszerkezetekkel. Ilyen présházból már csak egy maradt fenn Búcson, Retkes Jánosé. 1888-ban épült, az évszám és a tulajdonos neve most is ott van bevésve a homlokfa aljába, vagyis csak az látja meg, aki belépve felfelé tekint. Plafon nélküli, nyitott tetőtér. A nád 2010-ben lett újítva, tudjuk meg a tulajdonostól. „Édesapám is Retkes János volt, én vagyok a nyolcadik. Ilyen nádas pince volt még jócskán a 70-es években is.ˮ A fala sár, de már be lett pucolva malterral, hogy jobban megőrződjön. De valamikor minden szüret előtt az volt a higiénia, hogy újratapasztották, lemeszelték, de csak fehérre. „Jól szigetel a nád, meg nem fagy a víz sem, ha télen a présházban hagyom kannában, csak mondjuk, olyan mínusz húsznál. Bent a pincében is le lehet ülni, állandóan 14-15 fok, a pince belsejében kis fülke. Papával visszajöttünk a vadászatból, beültünk, megreggeliztünk, elbeszélgettünk, hogy mit rontottunk el. De most már ilyenre nincs idő.ˮ

A végére a kredencfiókból előkerül egy régi Hét-cikk, amelyben Gál Sándor beszélgetett idősebb Retkes Jánossal.

Átalakulás az 50-es évektől

A szocializmus idején a pincesor átalakult. Az 50-es években megjelentek az egyszerű, négyzet alaprajzú, cseréppel fedett téglapincék. Gyakori sajátosságuk a vasráccsal ellátott kisablak. Ilyeneket még most is jócskán találunk a Pincék útján. Később aztán ezeket is átépítették, és a domb felsőbb szintjeire is présházak, nyaralók kerültek. Az alsó szintjükön legtöbbször van egy közös társasági helyiség, amely szüretkor feldolgozóként is szolgál, az emeleten pedig szobák vannak. Így lassan eltűntek a domb felső részein levő, mindössze faajtóval takart pincenyílások, és a helyükre a 80-as éveket idéző, hegyes tetős épületek kerültek. A szőlőhegy nagyjából 100 hektáros, a présházak száma a polgármester szerint nem több kétszáznál. Ennél biztosan több a pincefurat, annál is inkább, mivel sok pince bejárata az idők során betemetődött, és titkos pincék, járatok is léteztek. Előfordult olyan is, hogy a pincéből folytatódó titkos furat bejárata elé egy nagy hordót tettek, hogy eltakarják. A parasztembernek mindig volt annyi fifikája, hogy túljárjon az ellenség eszén. A II. világháborúban hat hétig állt itt a front, az oroszok sok pince falát megkapargatták titkos fegyvertartalékok vagy búvóhelyek után kutatva. Faluban is van pince néhány ház alatt, de inkább az csináltatott, akinek kint nem volt. A présházaknak egyébként a 90 százaléka lehet használatban, naponta talán tíz százalékuk. A régi időkben az agyagos falba vájt pincét nem erősítették meg sem kővel, sem mással. Telerakták venyigével, kiégették, így a fal fekete kérget kapott, amely megakadályozta, hogy potyogni kezdjen. Aztán ahogyan a szocializmusban könnyebben hozzá lehetett jutni a téglához, sokan kirakták. De amelyiket nem rakták ki, az is jól tartja magát, az esős 2010. évben is talán csak egy omlott be. Akinek megmaradt eredeti állapotban, horolókapával néha átkaparja, hogy a szennyeződések letisztuljanak a falakról. Varga Károly is ezt csinálta, nem is sejtve, hogy művészeti alkotást hoz létre. Pincéje végében a szemközti falon egy fekete alakokat ábrázoló csoportkép látható. „Ezt répaegyelő kapával mélyítettem, nem figyeltem, mi lesz belőle. Egy barátom később azt kérdezte, milyen művész festette ide, egy másik hölgy pedig el is magyarázta, mi mindent lát a képen.”

Kell, hogy legyen vágása

A hazai fröccskultúra szempontjából Búcs jelentősége megkerülhetetlen. Óriási előnye ugyanis a Pincék útjának, hogy szinte minden présházban van bekészítve klasszikus, szifonos szóda. Helyben is tölti egy illető, és távolabbról is szállítják. „Kell, hogy legyen neki az a vágása” – mondja az egyik gazda, amikor megkérdezem, miért nem elégednek meg a bolti, palackos ásványvizekkel. A legfelkészültebbek 10 literes fémtartállyal rendelik, és leviszik a hordók mellé, hogy megtartsa ideális, 14-15 fokos hőmérsékletét.

„Ez a pince azért jó, mert mindennap nyitva van – vezet be az egyik présházba Karkó János. – Amelyik nincs nyitva, az csak krumplisgödör” – teszi hozzá. Öt-hat fős társaság gyűlt össze, beszélgetünk a régi időkről. Fél századdal ezelőtt járt ide egy öreg cigány Bátorkesziről, furulyával. „Még hóban is. Este összepakolta a hangszerét, oszt ballagott haza. Nem volt pénzünk, de akkor is játszott, aztán amikor volt pénzünk, adtunk neki. Szerettek az öregek mulatni. Mi akkor még hozzájuk képest kölkök voltunk.” Szóba kerül az idei nagy meleg, meg a támadó lisztharmat. „Te mivel permeteztél?” „Én permetezővel.”

A régi szőlőfajták közül a direkttermőket nem említve az ezerjó, a mézes fehér, a cétényi és a kékoportó volt elterjedve Búcson. „Mikor ittunk utoljára ezerjót, talán hét éve? Nem is emlékszem” – jegyzi meg valaki. A szőlőhegy talaja változó, az alsó részeken homokosabb, fent valamivel kötöttebb. Ez a borkő-képződésen is meglátszik. Betekintést nyerünk például egy vörösboros hordóba, amelyen csupán néhány vékony sávban látni borkövet. „Ezt a hordót én már kéz alól vettem Köbölkúton, ötvenötben. Azóta használom. Ötvenhétben rukkoltam, ötvennyolcban kezdtem átépíteni a régi sárpincét” – mondja a gazda.

A jelek szerint tehát a búcsi pincefalu élt, él és élni fog, mert hát akkor is van miért kimenni, ha éppen nincs. Az asszonyok már régen sem a földekre vitték ki az ebédet a dolgozó férfiaknak, hanem a Pinceútra, meséli később Soóky László. „Oda szépen leballagtak a felsőbb parcellákból, hiszen az ebéd után is meg kellett inni egy bizonyos mennyiségű bort, hogy aztán folytatódhasson a munka.ˮ

Az utóbbi időben pedig sok fiatal kiszokott a Pinceútra, de nemcsak szórakozni, borászkodni is. Egyletet is alapítottak VinFruct Bulcsu néven. Megvannak a baráti társaságok, amelyek hétköznap is kijárnak. Van, aki délelőtt, mások délután. Ki mikor ér rá. Az öregek bólogatnak. „És valahogy ebéd előtt mindig pont hazaérünk. Délre nem, de ebéd előtt mindig.”

Pisztoly helyett pincekulcs

A Pincék útja minden irányból útba esik, tartották a búcsiak, és bizony komolyan is vették. Idősebb Retkes Jánossal esett meg, hogy a szocializmus idején a szövetkezet jóvoltából a Szovjetunióba utazhatott. A prágai repülőtéren a fináncnak feltűnt, hogy az öreg zsebéből egy hosszúkás fémtárgy kandikál ki. A szőlősgazda végül bevallotta, hogy nem pisztolyt vitt magával, hanem a pincekulcsot, hiszen eddig még bárhova utazott Búcsról, a Pincék útja mindig útba esett.

Pincesoron alapított szövetkezet

(Részlet Soóky László Piros ász oszt, nem oszt című regényéből)

„A vezetőség folyamatosan ülésezett, de semmiben nem egyeztek meg. A végén már abban sem, hogy kinek a legjobb a bora. Kóstolták rendületlen elszántsággal, majd énekeltek, aztán, hogy minden üveg kiürült, úgy döntöttek, hogy a friss jobban kiadja az ízét, testületileg kivonultak a Pincék útjára. Ez az elhatározásuk később döntő szerepet játszott a helybéli mezőgazdasági szövetkezet megalakulása szempontjából. A második pince előtt Kis-Kiss János rázendített: „Ki tanyájaaa eeza nyárfáás?” A domboldalból visszaszólt egy fátyolos hang.

– Mi van komám, má’ le se b...od a szegény embert?

– Dehogynem, komám – válaszolta illedelmesen Kis-Kiss János.

– Nahát gyere föl, ha többedmagaddal vagy, akkor is.

(...)

Az elvtársak felmentek, a két járási elvtárson barna bőrkabát volt, a homlokukon hegesztőszemüveg, mert motorbiciklin érkeztek agitálni. Joszka kiöntötte a bort, a járásiak hol magyarul, hol szlovákul szabódtak, hogy a Párt nekik ezt tiltja, de hamarosan megfeledkeztek a pártfegyelemről. Mielőtt végérvényesen becsúsztak volna az asztal alá, az egyikük, kicsit összefüggéstelenül, de elmondta azt, amiért a fizetését kapta:

(...) – Elvtársak, a napokban – ugye, Krsko elvtárs? – Tőrén szovjet mintára megalakult az ország első mezőgazdasági szövetkezete. (...)

Koccintottak, énekelgettek, Marcsa Lajcsi csendesen őrjöngött, a Zsellér agacsos felől hamiskás nótaszó hallatszott: „A köbölkúti-hi vahasuhutt tállomáson…”

– Te koma! Ezek ugyanazt danolják, mint mi… a Soóky Lajkó hangja, meg a Vesznás – morfondírozott Grajszky bácsi.

– Meg a Gula meg a Velmovszky – hallgatózott Kis-Kiss János.

– A k...a életbe! – kiáltotta Marcsa Lajcsi. – Akkor nekünk oda kellett volna menni a Cúték pincéjéhez, ott alakul a szövetkezet! Én marha!ˮ