A 105. húsvét

Legjobban a határt szerette

Rudi bácsi 1911. december 14-én született, ötödik gyerekként a hét közül. Szülei földművesek voltak, mint szinte mindenki Nyékvárkonyban. „Csak egy kovács, egy suszter és egy szabó volt a faluban. No, nem is nagyon akadt dolguk az utóbbiaknak, mert olyan szegénység volt, hogy új ruhát vagy cipőt senki nem csináltatott, folyton csak a régit foltoztatták. Mi is a földekből éltünk: azt ettük, amit megtermeltünk. Nem nélkülöztünk, mindig volt mit az asztalra tenni, de be is voltunk fogva mind a heten, már kiskorunktól. Amíg a földeken nem vették hasznunkat, libát, marhát őriztünk a réten, aratáskor markot szedtünk, kévét kötöttünk. Siheder gyerekként már kaszáltam is, télen az erdőre mentünk fát hordani. Eszembe sem jutott, hogy más is lehetnék, mint földműves, pedig a szüleim igen óhajtották volna, hogy szabónak tanuljak. De engem a szabad élet vonzott, kint a természetben. Főleg ilyenkor, tavasszal szerettem a határt, amikor az árpát, zabot, répát, kukoricát vetettük. Amikor kiegyenesedtem munka közben, sokszor belefeledkeztem a rigófüttybe vagy abba, hogy a pacsirta röptét figyeltem. Ma már pacsirta sincs, amit nem irtottak ki a vegyszerekkel, azt megették a nyugatiak, fene a gusztusukat!”

Az első világháború idején még gyerek volt, de a másodikba már besorozták. Sokfelé járt Magyarországon, aztán fogságba került Besszarábiában. „Két és fél hónapig tartottak ott az oroszok, nem csináltunk semmit, csak vártuk, mi lesz velünk. Szerencsére még szeptember végén sem volt hideg, a földön aludtunk. Egyszer azt mondja a sógorom, akivel együtt raboskodtunk, hogy nézzek az égre – hát több ezer gólya húzott rajokban Kína felé. Arra gondoltam, hogy a várkonyi gólyák is köztük lehetnek. Mára azok is megfogyatkoztak, az egyetlen fészek a faluban az én házam előtt van. Tavaly öt fia volt, el is röpültek mind. Mindennap várom, mikor jön vissza.”

Katonaszökevényként

A fogságot is beleszámítva kilenc hónapig volt katona, és itt is a józan gondolkodása mentette meg „Amikor láttam, hogy már sem elszállásolni nem tudnak rendesen, a koszt is egyre gyengébb, tudtam, hogy ennek csúf vége lesz. Aztán meg azt lehetett hallani, hogy visznek bennünket Németországba; na, azt meg már végképp nem volt kedvem kivárni. Egyre csak az járt az eszemben, hogy én bizony megszököm. Így is tettünk egy bősi bajtársammal. Sikerült hazajutnunk, de nem mertünk maradni, mert a katonaszökevényeket összeszedték. Várkonyban, a kastélyban működött a hadikórház, és a parancsnoka, doktor vitéz Szentannai Pál orvos százados nálunk lakott az első szobában. Őt kértük meg, hogy vegyen fel betegnek, el is intézte, de nem mert sokáig ott tartani, mert jött a kórházba látogatóba Szálasi. Bajban voltak velem, elveszett a kórlapom, de a főnővér karon kapott, bevezetett abba a kórterembe, ahol Szálasi már vizitelt, így megúsztam a dolgot. Nemsokára hoztak egy törvényt, hogy aki tudja bizonyítani, hogy földműves, az leszerelhet. Számomra a háború is a földnek köszönhetően ért véget.” 

Minden madár társat választ

A katonaság előtt Rudi bácsi nem akart családot alapítani, úgy gondolta, nem volna tisztességes itt hagyni az asszonyt a bizonytalanságban. „Olyan világ volt, hogy az a lány, akinek egy kicsivel több volt, még többre vágyott. Mindenki csendőrhöz akart feleségül menni, a biztos állami állás miatt. Nekem meg igazán nem volt vagyonom, hiszen apám 27 hektárját hétfelé kellett osztani. Gondoltam, ráérek, ha kell, úgyis megtalálom azt, aki beéri a két dolgos kezemmel.” Nem is kereste aztán sokáig a párját, nem is ment messzire érte, falubeli lányt vett el. „Láttam, hogy Erzsébet jó magaviseletű, szelíd lány, pont nekem való. Háromszor jártam nála, és eldőlt a dolog. 1947. január 28-án házasodtunk össze, igen nagy télben, méteres hó volt az udvaron. Levágtunk egy nagy disznót, a nővérem Pozsonyban eladott tíz kiló húst, abból vett tíz liter bort. Amíg az el nem fogyott, addig tartott a menyegző. Az asszonyt hazahoztam a szüleim házába, egy fedél alatt éltünk mind, és közösen műveltük a földeket. Négy gyermekünk született, az első halva, majd három, aki él: Julianna, Endre és Márti. Őket már taníttattuk, mert tudtam, hogy többé nem lesz olyan világ, hogy a földből meg lehessen élni. A szocializmusban azt hirdették, hogy mindenkit iskoláztatni kell, hát ez sikerült. Hogy aztán meddig tudnak ennek a sok tanult embernek munkát is adni, azt nem tudom. 1952-ben be kellett lépnünk a szövetkezetbe; eleinte nagyon furcsa volt, hogy már nem a sajátomat művelem. Sokan bele is betegedtek, de én azt mondtam: ha már ez a világ rendje, meg kell szokni, úgysem tehetek ellene. A hatvanas években volt a legjobb, akkor volt keletjük a terményeknek, aki dolgozott, az gyarapodhatott is. Ma már nem kell semmi, azt is külföldről hozzuk be, ami itt is megteremne, a termőföldeken meg üzletközpontokat építünk, hogy legyen hol eladni. Sok mindent nem értek ebben a világban, pedig érdekel, szeretném is felfogni, de talán már a fiatalabbaknak sem sikerül.”

Se vigadni, se szomorkodni

Ezért is szeret Rudi bácsi inkább a régi dolgokon gondolkozni, egész nap elvan az emlékeivel. Meg is osztja őket szívesen azokkal, akik kíváncsiak rájuk. „Vannak a fiatalok között is, akik figyelmesek, tanulni akarnak a múltból. Mert lehet ám annak, aki összerakja a dolgokat. Minden ismétlődik, mert az emberi természet mindig egyforma. Ha kimegyek a faluba, és ismerőssel találkozom, vele is szívesen elbeszélgetek; de egyre kevesebben vannak már, akikkel még egyforma világot éltünk.” Azokból a régi világokból Rudi bácsi szerint az első csehszlovák republika volt a legjobb. „Amíg Masaryk élt, nyugalom volt, és tartós árak. Amikor a magyarok bejöttek 1938-ban, mindenki örült, de nem volt minek, mert azok mindent vinni akartak, mindent nyilvántartottak, még a lovak nevét is be kellett jelenteni. Benešsel jött a magyargyűlölet, az nagyon rossz világ volt. Mi is csak azért úsztuk meg a kitelepítést, mert a szüleim már nagyon idősek voltak.”

Rudi bácsi 2013-ban, a 102. születésnapján özvegyült meg. Azóta nem néz tévét, mert elalszik mellette, és nincs már, aki kikapcsolja. Rádiót sem hallgat, azt mondja, ami neki fontos a mai történésekből, azt úgyis megtudja. Régen szeretett olvasni, de ma már nem lát jól. Lánya azt mondja, történelmi témájú könyvek érdekelték, de mindenre azt mondta: ez sem így volt, meg az sem. „Tanúja voltam azoknak az időknek, tudom, mikor hazudnak azok, akik ma magyarázzák. Akkor már inkább maradok a saját emlékeimnél. Aztán ha kijön a jó idő, már lesz egy kis dolgom is, krumplit, babot, kukoricát fogok ültetni a kertben.” Huncut mosollyal mondja, hogy százévesen még felmászott a diófára, meg is szidta érte a felesége. „Ma mát nem mászok fel, megvárom, amíg magától lehull a dió.”

A házban, amelyet maga épített, ma is egyedül él. Juliska lánya naponta látogatja, de az öregúr ragaszkodik az önállósághoz és a saját életritmusához. Ma is mindennap ugyanabban az időben eszik, ahogy egykor a földeken megszokta, jó alvó, mert békében van önmagával, és sosem unatkozik, hiszen mindig van mit végiggondolnia. „Sosem idegeskedtem semmin, mindig abban kerestem a jót vagy legalább az elfogadhatót, ami volt. Kis ember voltam én ahhoz, hogy a világ sorát alakítsam, de a sajátomat sem akartam azzal rontani, hogy örökké elégedetlen legyek. Úgy igazodtam, hogy senkit ne bántsak, de az én életembe se szólhasson bele senki. Ha valamit sajnálok, akkor csak azt, hogy az emberek már nem tudnak egymással beszélgetni, nótázni. Akkoriban csak öt mulatság volt egy évben: vízkeresztre, farsangra, pünkösdre, regrutabál és szilveszterre. De ezekre készült az egész falu, és meg is adtuk a módját. Ma úgy látom, mindenki magának él, se vigadni, se szomorkodni nem tudunk már együtt. Pedig ha örömben, bánatban nem tartunk össze, akkor másban sem fogunk.”  

Rudi bácsit negyed évszázada, kilencvenéves kora óta kérdezgetik a hosszú élet titkáról, de azon kívül, hogy nem kell meghalni, nemigen tud mit mondani. Ahogy hallgatom őt, arra gondolok, az is fontos, hogy az ember szeressen élni. És mértéktartó józansággal, elfogadó szelídséggel tekintsen mindenre, ami jut neki. Hiszen úgyis minden mulandó – a szívet, lelket melengető emlékeket kivéve.