100 év értékes élet

A százéves Meňhart Emerencia néni élő bizonyítéka annak, hogy öregségére mindenkinek olyan az arca, amilyet megérdemel. Derűs ábrázata és tiszta tekintete egy tisztességgel megélt élet nyomait őrzi. Nyolc gyermeket hozott a világra, gondját viselte egy árvának, és több mint húsz zsidót mentett meg a biztos haláltól. Az idős hölgy mindezekről csak úgy mesél, ahogy arról, hogyan árult kardvirágot a piacon, és mikor mennyi szamócája termett. Amit végigcsinált, az számára nem érdem volt – csupán az élete.

Barlangokban bújtatták a zsidókat
Emerencia néni Nyitragerencséren született, ott, ahol hajdan végig piros rózsa volt az utca. Miután férjhez ment a nyitrai Július Meňharthoz, a Zoboron építettek házat, és kertészkedni kezdtek. Emerencia néni kordén hordta le a piacra a friss gyümölcsöt, zöldséget. Gyönyörű kardvirágait, krizantémjait, illatos szamócáit az egész környéken ismerték. Sosem árult hullottat, férgeset, ezért a helybeli zsidók is nála vásároltak, tudták, hogy az ő terménye a kóser előírásoknak is megfelel. Mivel sokan ismerték, és becsületes, megbízható asszonynak tartották, természetes volt, hogy a bajban is hozzá fordultak bizalommal. Ő pedig tette, amit a lelkiismerete diktált.
„Akkoriban nagyon ritkán lakott volt a Zobor, csak pár kertes ház húzódott meg a hegyoldalban. Magyarok, szlovákok, zsidók együtt éltünk békességben, senki nem firtatta, ki milyen nyelven beszél, vagy hová jár templomba. Amikor az újságok uszítani kezdtek a zsidók ellen, nem is értettük, miért kellene haragudnunk rájuk, hiszen soha nem bántottak bennünket” – emlékezik vissza a néni, akiről most felváltva gondoskodik két lánya, Éva és Hanka. Nyolc gyermeke közül már csak három él, a többiek még a hatvanat sem töltötték be, mikor meghaltak. Ő pedig itt maradt emlékezni és imádkozni, azokért, akik hosszú életének a szereplői voltak. „Menczerék, Goldschmidék, Gellérték, Róthék, Steinék, Wollnerék, Kramerék, Starkék, Schönbaumék, Lászlóék mind a piacról ismertek. Csak Adlerné nem vásárolt nálam, mert neki nagy kertje volt, de kecsketejért járt hozzám. Amikor deportálni kezdték a zsidókat, befeküdt a kórházba lelki betegséget színlelve; azt remélte, úgy megmenekül. De a betegeket is kezdték összeszedni, ezért egy éjszaka elmentem érte, vittem neki parasztruhát, meg egy szép fejkendőt, és titokban kihoztam. A házunkban bújtattam el addig, amíg nem tudtuk biztonságosabb helyre vinni. A spájzban, a kémény fala előtt állt egy nagy szekrény, annak a hátsó deszkáját félre lehetett tolni. Ha ellenőrzés jött, két zsidó elbújhatott a kémény melletti fülkében. Sokszor jöttek a németek, de mindig tudtuk előre, mert a férjem jóban volt a szlovák hadsereg kapitányával, Ladislav Babjakkal. Neki hivatalos információi voltak, és riasztotta a zsidókat bújtató zoboriakat. A híreket a gerencséri bábaasszony, Tarkó Mária hordta, mert neki a kijárási tilalom idején is szabad mozgása volt. Amikor jött a razzia, a zsidók a padló alatt, padlásokon húzódtak meg, pár nap múlva pedig kivittük őket a barlangokba vagy a lakatlan víkendházakba, ahová a katonáknak nem volt kedvük felmászni. Adlernét is egy ilyen kunyhóban rejtettük el négy másik emberrel. Egy éjszaka elrabolta az ékszereiket a szőlőcsősz; nagyon sírtak, hogy most már nem tudnak mit adni nekünk, jelentkezniük kell a németeknél, de a férjem nem engedte. Elvitte őket egy sziklabarlangba, oda hordott nekik éjszaka ennivalót az öccsével. Sajnos, három nap, három éjjel esett az eső, és befolyt a víz a repedéseken. Annyira átáztak, hogy fel akarták adni magukat, de a férjem vitt nekik száraz ruhát, és elhelyezte őket házaknál. Sok családnál volt akkor zsidó, de még a gyerekeink előtt is titkoltuk. Ha rákérdeztek, mi az a mocorgás a kamrában, azt mondtuk, egerek meg patkányok, mert azoktól féltek. Nem tudhatták az igazat: ha elszólták volna magukat, rögtön falhoz állítanak és kivégeznek valamennyiünket.

A „házasságon kívüli” kislány
Meňharték rettegésben élték végig a háborút, de Emerencia néni azt mondja, soha egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy sorsukra hagyja az üldözötteket. Mélyen hívő ember volt, és a ne ölj parancsát úgy értelmezte, hogy az is vétkes, aki tétlenül nézi az öldöklést.
„Egyszer meggyóntam a papnak, hogy zsidókat bújtatok. Azt mondta, jól teszem, mert mindenkinek joga van az élethez. Az én környezetemben mindenki így gondolta, megbízhattunk egymásban. Azon sem csodálkozott senki, amikor a férjem egy nap hivatalos papírt hozott arról, hogy László Évike az ő házasságon kívül született gyermeke. Mindenki sejtette, hogy nem igaz, de hallgattak. A valóságban Évike egy zsidó földbirtokos unokája volt. Az apját agyonlőtték a nyilasok, az édesanyját, László Évát mi bújtattuk. Herestyénből hoztunk neki parasztruhát, és a gyerekeinknek azt mondtuk, hogy rokon. A kislányt a férjem elvállalta, aztán elvittük Apponyba egy családhoz, és fizettünk a tartásáért. A háború után elment Amerikába az anyjával, többet nem hallottunk róluk. A nagyapja hálából ránk hagyta a földjeit, de mindet államosították. Ki is dolgozott volna annyi földön, elég volt nekem a kertem!” – mondja nevetve a néni, aki hét gyermeke mellé még egy árvát is a családjába fogadott. „Böskének hívták, az anyja nem volt férjnél, és amikor meghalt, a rokonai nagyon rosszul bántak a kislánnyal. Csúfolták, verték, mert púp volt a hátán, megesett rajta a szívem. Tizenhat éves múlt, amikor befogadtam a házamba, az első leánykámat, Emerenciát kocsikázta. A többieknek is olyan volt, mint a nővérük: fésülte, öltöztette őket, tanult velük. Harminc évig volt nálunk, negyvenhét évesen halt meg, mert a púp nyomni kezdte a tüdejét. Úgy megsirattam, mint a sajátjaimat. Az első fiamat, Gyulát bombatalálat érte a háborúban, tizenkét éves volt. Pál még él, Emerencia meghalt, Péter is meghalt. Éva él, utána született még egy kisfiam, akinek ismét a Gyula nevet adtuk a férjem után – őt autót gázolta el. Marika és Hanka voltak a legfiatalabbak, de Marika is meghalt már. Böskével együtt hat gyerekemet és egy unokámat temettem el” – sorolja a néni olyan belenyugvással, amit csak az évek bölcsessége és a lélek békéje adhat. Szerencsére az élők névsora is hosszú. Századik születésnapján, február 6-án tizennégy unokája, tizenhárom dédunokája és két ükunokája köszöntötte száz szál hófehér liliommal.

Hála helyett munkatábor
Emerencia néni hosszú, áldásos életéért február 11-én hálaadó szentmisét mondtak a zobori templomban – ott, ahol nyolcvan évvel ezelőtt örök hűséget esküdött a férjének. Július Meňhart 1983-ban halt meg, a felesége már egyedül vette át a Népek Igaza kitüntetést, amelyet 2001-ben adományozott neki az izraeli Jad Vasem Intézet.
„Adlerné menye terjesztett fel, aki szintén Nyitráról származott, de a férjét, Adler Adolfot már Izraelben ismerte meg. Az anyósa mesélt neki arról, hogyan hoztam ki a kórházból, és hogyan bújtattam. A fiatalasszony a rendszerváltás után eljött hozzánk, kikérdezett, aztán írt az illetékeseknek, és egyszer csak hívtak az izraeli nagykövetségről, hogy a legnagyobb állami kitüntetést adományozzák nekem. Nagyon meglepődtem, mert ma is azt gondolom, hogy semmi különöset nem tettem. Sajnáltam azokat az elesett, rémült embereket, mert tudtam, hogy ártatlanok. Ha én lettem volna hasonló helyzetben, tudom, hogy ők is megszántak volna” – mondja a néni, aki csak a jó szívének köszönheti, hogy nem keseredett meg, mert a szocialista Csehszlovákiában nem méltányolták az emberségét. Férjét, aki a szociáldemokrata párt tagja volt, és nem akart belépni a kommunista pártba, munkatáborba internálták a jáchymovi uránbányába, ő pedig egyedül maradt hét gyerekkel. „Csak a kertből éltünk, még gyereksegélyt sem kaptam. Arra sem voltak tekintettel, hogy zsidókat bújtattunk, sőt még azzal gyanúsítottak, hogy aranyat kaptunk tőlük. Éjnek idején a gyerekekkel együtt kikergettek az udvarra, úgy kutatták fel az egész házat, de nem találtak semmit, mert csak egy festményt kaptunk Steinéktől. Azzal is megvádolták a férjemet, hogy arizált, mert amikor Zábojník vaskereskedőnek megvonták az engedélyét, őt kérte meg, hogy vezesse a boltját. Amikor láttam az Üzlet a korzón című filmet, azt mondtam, hogy ez rólunk készült, mert a férjemet is nagyon bántotta ez a helyzet. Végig tulajdonosnak tekintette Zábojník urat, egy vasszeget sem vett volna el tőle. Zábojníkék aztán kimentek Ausztráliába, a boltot pedig államosították. A férjem megkönnyebbült, mert soha nem volt érzéke a kereskedelemhez – ács volt, a kétkezi munkát szerette.”

Narancsok Ausztráliából
A megmentett zsidók azonban nem feledkeztek meg Emerencia néniről, a világ minden tájáról küldték neki a csomagokat, és akik Nyitrán maradtak, azoknak még az unokáik is tisztelettel emlékeznek meg róla. Nem múlik el karácsony úgy, hogy ne ajándékoznák meg, hiszen tudják a szüleiktől, nagyszüleiktől, hogy annak idején Emerencia néni is végigjárta piros almával, télire eltett szőlővel, mézzel és saját sütésű ostyával az ismerős családokat.
„Tudtam, hogy ők nem tartják a karácsonyt, de gondoltam, legalább így részesedjenek a mi ünnepünkből. A felszabadulás utáni első karácsonyestét Menczerék, Steinék és Horskýék velünk töltötték, mert látni akarták, milyen. Mindent ettek velünk: ostyát, mézet, lencselevest, halat, csak a mákos pupácska nem kellett Stein doktornak. Azt mondta, Porubskýéknál, ahol bújtatták, egész télen pupácskát evett, többet látni sem akarta. Ők Nyitrán maradtak, de Starkék kimentek Ausztráliába, Kramerék Angliába, Adlerék és Wollnerék Izraelbe, tőlük már csak leveleket meg csomagokat kaptunk. Adlerék gyönyörű kelmét vásároltak Éva lányomnak menyasszonyi ruhára, mindenki megcsodálta. Starkék tíz kiló saját termésű narancsot küldtek Ausztráliából, mire ideért, mind megrothadt. Írtunk nekik, hogy inkább tartós dolgokat tegyenek a csomagba, ezután már csokoládét, fügét, ananászt, kakaót, kávét küldtek. Mindig kibontva, megdézsmálva kaptuk meg, mert akkor mindent ellenőriztek, de úgy is örültünk neki. Mind első osztályú, finom dolog volt, mert ők megtartották a kóser előírásokat, még a háború alatt is olyan ételt hordtunk nekik a rejtekhelyükre” – mosolyog Emerencia néni, aki a válságos időkben is tiszteletben tartotta mások meggyőződését. Ezért tisztelik őt is annyian, de mindnyájuk nevében álljon itt egy részlet Menczer doktor Santiago de Chilében élő fiának leveléből. „Nem úgy fordulok önhöz, mint adós a hitelezőjéhez, mert az én kötelezettségem túl nagy ahhoz, hogy írásban ki tudjam egyenlíteni. Szeretnék azonban adósságomtól szabadulni, és végtelen köszönetemet kifejezni önnek. Tudomásom van arról, hogyan viselkedett a családommal szemben, és az, amit ön tett, több volt, mint emberség. Mindent feláldozott, hogy néhány ember életét megmentse. Nem csak azért vagyok hálás, mert az én családom részesülhetett az ön kivételes irgalmasságában, hanem azért is, mert azt bizonyítja, hogy Szlovákiában sem vetette alá magát mindenki a barbár nácizmusnak. Mély főhajtással köszönöm.”