Az Egyesült Államokban december 19-én ünneplik az emo szubkultúra napját, egy olyan csoportét, melyet gyakran rosszindulatúan félreértelmezünk.
A magyar nyelvben az „emóst” gyakran negatív konnotációjú jelzőként használjuk; ok nélkül depressziós, önsanyargató, szándékosan feltűnést keltően öltöző fiatalok jutnak róla eszünkbe, pedig az emo szubkultúra ennél sokkal mélyebb, és egészen az 1980-as évekig nyúlik vissza. December 19-én az Egyesült Államokban ezt a zeneileg és esztétikailag meghatározó műfajt ünneplik, ideát pedig alkalmunk nyílhat arra, hogy megpróbáljunk megérteni valamit, amit a közbeszédben gyakran pontatlanul leegyszerűsítünk.
Az emo szubkultúra egyik meghatározó mozzanatának tartják a Rites of Spring nevű hardcore punk banda 1985-ben megjelent, egyetlen albumát, mely sokak szerint az irányzat bölcsője volt. 1996-ban a Weezer zenekar Pinkerton című albuma nagyrészt negatív kritikai visszhangot kapott, ám a fiatalok körében rendkívül népszerűvé vált; valahol itt kezdhetett élesen elhatárolódni ez a szubkultúra.
A közbeszédbe 2002-ben tört magának utat, ebben az évben ugyanis az „emósnak” kikiáltott bandák és énekesek olyan magas eladási számokat produkáltak, hogy a Spin magazin „az emo évének” kiáltotta ki az esztendőt.
A szubkultúra ma ismert, sajátos esztétikai stílusát 2004 körül figyelhettük meg először széles körben, köszönhetően az Orkut közösségi felületnek, melyen terjedni kezdtek az emomozgalom életmód- és divatelemei. A gyakran félreértett szubkultúra napjainkban is hatalmas rajongótábornak örvend, és sokkal komplexebben illeszkedik a popkultúrába, mint azt a sztereotípiák alapján gondolnánk.
(nationaltoday)
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.