Cogito: Kellemes meglepetés

A meglepetések mindig hatnak ránk valahogyan. Függetlenül attól, hogy kellemesek vagy csalódást okoznak, közömbösek sosem vagyunk irántuk. Természetesen, az ember jobban szereti, ha a kellemesebb fajta éri.

Számomra az jelenti a legnagyobb meglepetést, ha valaki emlékszik valamilyen apróságra a személyemmel kapcsolatban, és ezt tudomásomra is hozza. Ilyen eset történt velem nemrég egy csetelés után, amikor a sorok között megemlítettem az egyik barátomnak, hogy mennyire szeretek egy bizonyos édességet, és a legközelebbi alkalommal, egy csomag ilyennel a kezében várt. Nagyon meglepett, és boldogsággal töltött el, amit tett, mert ezzel mutatta meg, hogy vagyok annyira fontos neki, hogy minden szavamra figyeljen.

Az ok, amiért ezt tartom az egyik legkellemesebb meglepetésnek az az, hogy nem igazán volt és van részem hasonlóban, és tapasztalva, hogy az emberek mennyire figyelmesek tudnak lenni, ha akarnak, valahogy elgondolkodtatott. Többször éreztem már úgy beszélgetések alkalmával, hogy a másik nem igazán figyel oda rám. Bólogat, helyesel, de közben látni a szemében az elkalandozás halvány szikráját, a tekintetében megbúvó villanást, miszerint hallgatja ugyan a mondandómat, de van valami, ami jobban leköti a figyelmét. Utálom ezt észrevenni – márpedig előfordul –, mert ilyenkor azonnal elkomorulok, a hangom színtelenné, a beszélgetés üressé válik, és az agyamban rögtön előbukkannak a ,,nem vagyok elég” és a ,,soha senkinek nem leszek eléggé érdekes ahhoz, hogy rám figyeljen” típusú gondolatok. Ezért aztán, ha valaki ténylegesen odafigyel rám, sokkal jobban megbecsülöm és értékelem, mint esetleg egy nagyobb, kézzel fogható meglepetést.

Nem mondanám, hogy gyakran van részem az ilyen kellemes apróságokban, de úgy érzem, éppen attól, hogy ritkábban fordulnak elő, többet jelentenek, és hosszú távon is megmaradnak mint jó emlékek. Ilyesmi például az, ha valaki megdicsér, rám mosolyog egy boltban a pénztáros, kinyitják előttem az ajtót, az osztályban felteszi a padtársam a székem, esetleg megvárnak a barátaim órák után. Ezek mind olyan apróságok, amik lehet, hogy valakinek természetesnek, hétköznapinak számítanak, de nekem megmelengetik a szívem, akár fel is dobják a napom.

Úgy gondolom, mindenkinek szüksége van meglepetésekre, valamire, ami kiránthatja az egyhangú hétköznapok sokaságából, az öröm és a hála keverékével fűszerezve azt. Ezek a meglepetések nem feltétlenül nagy, tárgyi dolgok, hanem, mint az én esetemben, biztosan másoknál is előfordul, hogy apróságok, amik mások figyelmességét mutatják meg – esetleg az együtt töltött idő, a közös élmény. Nemcsak az odaadás pillanatában érzett öröm, izgalom, hanem a visszaemlékezés során előbukkanó halvány mosoly és a kellemes bizsergés gyomortájékon, ez is bizonyítja, hogy a meglepetések valahol nagyon sokat jelentenek számunkra.

Az a legszebb bennük, hogy másokat meglepünk velük. Ettől válik varázslatossá, ettől válik nem mindennapivá a dolog, mert a hangsúly nem az ajándékon, esetleg a szép csomagoláson van, hanem a körülményeken. Azon, hogy a másik tudta nélkül készítjük elő, hogy az átadás pillanatában az arcokról valódi érzelmeket olvashatunk le, hogy a testünkön végigcikázó izgatottság valami megmagyarázhatatlanul jó érzéssé alakul, ha öröm, hála a visszakapott reakció.

A napjaink, heteink túlságosan egyhangúak, unalmasak volnának meglepetések nélkül, ezért fontos, hogy ilyen kellemes pillanatok valamilyen szinten mindvégig jelen legyenek az életünkben.

Legközelebb az Örök fiatalság. Te elfogadnád, vágysz rá? kategória egyik győztesének, Koráb Laurának az írását olvashatják.