A digitális oktatás tapasztalatai. Pandémia és gyors átalakulás

„Az én gyerekem semmit, de semmit nem tanult ebben a három hónapban! Bekapcsolta a gépet, de láttam, hogy közben a telefonján játszik, és nem figyel. Hiába mondtam neki, hogy szorgalmas és felelősségteljes legyen, szerinte – mivel már tudja, hogy hová akar menni továbbtanulni – nem kell pocsékolnia azzal az idejét, hogy olyan dolgokat tanul, amikre nincs is szüksége! Megőrülök! Úgy beszél az én tehetséges és okos gyerekem, mintha elment volna az esze! És mit mondjak a tanárának? Hogy semmit nem ért ez az egész? Nem ő tehet róla!” (45 éves anya)

Nem lehetünk biztosak abban, hogy ősszel minden rendben megy majd, és nem lesz korlátozás. Van esély arra, hogy újra életbe lépnek azok a szabályok, amelyek szerint digitális oktatásban részesülnek megint. Ehhez azonban jó lenne levonni a tapasztalatokat, hasznosítani minden olyan tudást, amit a tavaszi időszakban átéltünk. Ha belegondolunk, a szituáció nem könnyű. Vannak tanárok, akiknek jó élményeik voltak, mások mailben kiküldött feladatokkal oldották meg a tanítást, de sokan érezték azt, hogy olyan fáradtak, mint még sosem. Egyszerre kellett gyorsan átállni, és még pozitívan is kezelni az új kihívásokat.

A mai iskolák nehéz helyzetben vannak. Egyszerre kellene informatikai zseninek lenni, digitális metódusokat alkalmazni, de ugyanakkor fontos érzelmi tanulásra is késztetni a fiatalokat. A lassú és a gyors munkamód azonban sokszor kioltja egymást, és érzelmi konfliktusokat képez a gyakorlatban. A tanárok sincsenek könnyű helyzetben, mert sokszor hamarabb találkoznak indulatokkal, mintsem tisztelettel. Az is nehézséget jelent, hogy az online-tér és a közösségi média olyan fokú ingerelárasztást jelent a diákok életében, ami csökkenti a valódi érdeklődés és kíváncsiság fejlődését. Sokszor mondják a tanárok, hogy nincs igazi kíváncsiság a szemekben, mikor megkezdik az órát. Ez a telítődés, mely a vizuális szcénában felnövő, és a mindennapjait ott élő fiatalok és kamaszok jellemző vonása lett. A gyors digitális átállás egyik legnagyobb kérdése az volt: hogyan lehet motiválni a diákokat, hogyan lehet elérni, hogy tanuljanak, ha egyszer az életkoruk és idegrendszeri kapacitásaik, az önálló problémamegoldás és önálló tanulás még nem fejlődött ki teljesen?

A szülőkből is pedagógusok lettek

Sok szülő élte meg, hogy home office-ban kellett (volna) dolgoznia, miközben gyereke a másik szobában bajlódott az online-feladatokkal. Nem kevesen voltak, akik komoly indulatokat éltek át, mert sem a munka, sem a tanulás nem sikerült jól. A „minden téren nullára teljesítettünk” érzése komoly csalódottságot és érzelmi kifáradást okozott. A családi életet megterhelte az örökös együttlét, a konfliktuskezelés problémái és az, hogy nincs „szabadidő”, amit egyedül lehetne tölteni.

Ma tizenhat életév alatt még nem lehet számítani arra az önszabályozó tanulásra, melyben a diák kontrollált figyelemmel tanul. Ha nem elégséges a motivációja, nincs meg a tanulási fegyelem, nem vonzó a megszerezhető tudás, akkor a digitális oktatás olyan formává válhat, melyben könnyű eltűnni és nem teljesíteni. De komoly szorongásokat is okoz ez a helyzet minden diáknál, mert ő is érzi, hogy nincsenek jól a dolgai, csak épp 21. századi módon – látszólag – vállat vonva reagál. Ettől azonban a körülötte lévő felnőttek (tanár és szülő is) magas vérnyomással küszködve, tehetetlenül nézik a folyamatot.

A digitális generáció

Grant Hilary Brenner pszichiáter, pszichoanalitikus szerint tekintettel arra, hogy több mint 5 milliárd YouTube-videót tekintenek meg naponta, 50 millió tartalomfejlesztővel és átlagosan 40 perces képernyőidővel, ideje megértenünk, hogy a különféle közösségi médiaplatformok különböző igényeket elégíthetnek ki. Folyamatosan új tartalmat szolgáltatnak napi szinten (gyakorlatilag percenként), ami lehetővé teszi a felhasználónak, hogy elkerülje az unalmat és az ismétlődést. Bármikor bármire rá lehet keresni, és bármikor újra lehet élni valamilyen érzelmet.

Amikor az oktatásról gondolkodunk, jó tudnunk ezeket a tényeket. A digitális térben (is) felnövő generációk gyors érzelmi szükségletkielégítéshez és bármikor megszerezhető élményekhez szoknak hozzá. Ehhez képest a tanár viselkedése és oktatási módszerei, a tanulás nehézkes folyamata mind lassúnak és unalmasnak tűnhet. Ez okozza, hogy indulatvezéreltté válhat mindkét fél, jóllehet senki nem rossz szándékkal közelít a másikhoz. Mindez azt jelenti, hogy a tanárok – ha az órán is bent lehetnek az eszközök és a pad alatt lehet nézni a képernyőt, vagy ugyanígy az otthoni tanuláskor ellenőrizetlenül – nemcsak az örömfunkció azonnali igényének kielégítésével, hanem az ennek mentén termelődő indulatokkal, ingerlékenységgel is találkozhatnak.

Mintha a tanulás és oktatás folyamán a tanulók valójában a dopaminlökést várnák. A különlegességet, a gyorsaságot, az intenzitást. Nagy kérdés, hogy kell-e ezt nyújtania az oktatási rendszernek? Ha erre törekszik, könnyen vesztessé válhat, mert nem nyerhet az interaktivitásban, az érzelmi szükségletkielégítés és a gyorsaság versenyében. Ha egyáltalán nem nyújt élményt a megváltozott szükségletek mentén, akkor azt kockáztatja, hogy a szülők és diákok rossznak minősítik az iskolát.

Nádori Gergely–Prievara Tibor: 21. századi pedagógia című kötetében olvashatjuk, hogy háromszáz diákot kértek meg, írjanak fel három olyan jelzőt (egyéb szót, kifejezést), amely szerintük jól jellemzi „a mai fiatalokat”, azaz a 15–21 év közöttieket. A top 10 kifejezés, amit az első háromszáz diák válaszai alapján összesítettek: figyelmetlenek, szemtelenek, lusták, netfüggők, fáradtak, nem érdekli őket semmi, agresszívek, ambiciózusak (vagy a szó szinonimája), nehezen kezelhetők, szétszórtak.

Érdekességképpen ugyanezt több ezer tanár részvételével is megismételték, és a következő válaszokat kapták: lusták, azonnali visszajelzés, tiszteletlenek, szórt figyelem, multitasking, nem kitartóak, önző, kütyük rabjai, Facebookon élnek, nincs 3D életük, kezelhetetlenek, nem – vagy csak nehezen – motiválhatók.

A kutatók azt írják: „Ezt a kísérletet eddig körülbelül 2000 tanár és közel 1500 diák véleményét összesítve újra és újra elvégeztük, és a válaszok szinte mindig teljesen fedik egymást. Érdekesség, hogy nemzetközi tanárcsapat esetében is nagyon hasonló lett az eredmény, és hogy a magyar tanárok esetében félúton ijedten felkiált valaki: „Mondjunk már valami jót is!” A legtanulságosabb talán az a tény, hogy a diákok és a tanárok válaszai között rendkívül nagy az átfedés. Érdemes lehet feltenni a kérdést, vajon mit várunk/várhatunk el a közoktatás rendszerétől, ha láthatóan a diákok és a tanárok is nap mint nap ugyanezekkel a gondolatokkal lépnek be a tanterembe.”

Ha szeptemberben (szerencsés esetben) mindenki az iskolapadban ül, jót tenne egy olyan osztályfőnöki óra, ahol megbeszélik a tapasztalatokat, őszintén és szankciók nélkül.

A 21. századi oktatásnak már mindenképp tartalmaznia kell digitális eszközöket, de nem mindegy, hogy ezt a szülőkkel közösen és megegyezve sikerül megteremteni, avagy döntéshozatallal, de ez utóbbi esetben vigyázni kell, hogy ne a diákok legyenek a vesztesei.

Azért, mert más korban élnek és szocializálódnak, ugyanolyan diákok, mint a régiek... Csak épp máshogy kell őket megközelíteni, hogy elhiggyék, senki nem akar rosszat nekik, a tudás az ő javukat szolgálja majd. Az is, amelyikről most azt hiszik, nem is érdemes megtanulni…

Tari Annamária pszichoanalitikus

A teljes írás a VasárnapLélek mellékletben jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene