Panyi Zuza bírja

Megkerülhetetlen, lekörözhetetlen, fáradhatatlan fotósa Karlovy Vary fesztiváljának Zuzana Mináčová. Nincs nála idősebb házi fotósa sem a berlini, sem a cannes-i, sem a velencei mustrának, főleg nem nőben. Élete láthatatlan terhei mellett olyan könnyedén cipeli objektívektől súlyos fekete táskáját, mint ifjú kollégái, akik nemcsak tisztelik, szeretik is őt. Panyi Zuza bámulatos jelenség a fotóriporterek népes táborában. Sosem elégszik meg azzal, amit a helyzet kínál. Neki ötletei vannak. Páratlan ötletei. Sokszor megmosolyogtató ötletei. Alanyait pillanatok alatt helyzetbe hozza. Nemegyszer elképesztő helyzetbe, de a végén mindig ő győz. Eléri a célját. Közben a legnagyobb amerikai sztárokat is szlovákul instruálja. Ők pedig – láss csodát, világ! – értik őt. Tudom, hogy hihetetlen, de így van. Tanúsíthatom.

Jeffrey Wrightnak, Jiří Bartoškának és az örökké gyilkos tekintetű Christopher Walkennek rózsát dugott az ajkai közé. Három férfi, három szál vörös rózsa. „Lehet mosolyogni!” – mondta. Természetesen szlovákul. Danny Trejót, a hollywoodi mozi visszaeső bűnözőjét, aki a valóságban éveket töltött rács mögött, majd marcona ábrázatával olyan filmekben tűnt fel, mint a Con Air – A fegyencjárat, a Desperado vagy a Volt egyszer egy Mexikó, arra kérte, vesse le az ingét, hogy láttatni tudja fegyintézetekben edzett, rejtélyes motívumokkal kivarrt testét. Woody Harrelsont, aki Larry Flyntet, a provokátort alakította Milos Forman filmjében, egy reggeli biciklitúrája után kapta el, amikor izzadtan, mezítláb indult el Pupp szállóbeli luxuslakosztálya felé. A mélabús Harvey Keitel arcára egy perc alatt varázsolt parányi mosolyt. Salma Hayeknek egy finom gesztussal jelezte, hogy nyomjon csókot Jiří Menzel arcára. Történetek tucatjait húzhatnám még elő róla. De minden évre jut egy olyan sztori is, amelynek ő a főszereplője. Amikor a sztárok révén ő kerül kivételes helyzetbe. Sharon Stone egy bódult éjszakán elkapta őt, és táncra perdült vele. A még nála is alacsonyabb Danny DeVito összevissza ölelgette. Idén Casey Affleckkel került csókos viszonyba. Két évvel ezelőtt már kapott egy gyengéd simogatást Ben Affleck öccsétől. Most, az újratalálkozás örömére ő nyomott puszit a férfi arcára. Erre Casey is akcióba lendült, és mutatta, hogy a bal orcájára is kér egy puszit. Kapott is, méghozzá hármat és cuppanósat! És láthatóan mindketten boldogok voltak.

Másnap Patricia Clarksonra várva találtunk alkalmat arra, hogy feltegyek neki néhány kérdést. Hozzáteszem: panyi Zuza nem a legideálisabb interjúalany. Ő fotózni szeret, nem sztorizgatni.

Túl van már az ötvenedik Karlovy Vary-i fesztiválján?

Éppen most. Ez az ötvenegyedik. Én itt mindig jól érzem magam. Előre örülök, amikor közeledik a fesztivál ideje. Tudom, hogy jó képeket fogok készíteni.

Ha könnyebb volna a táskája…

… nem szakadok meg a súlya alatt! Még visz a lábam, nem remeg a kezem, a szemem sem hagyott még cserben, mindent látok a keresőben. Az a legfontosabb, hogy jó színészek legyenek itt, mert minél jobbak, annál kedvesebbek, kellemesebbek, annál könnyebb velük dolgozni. A C kategóriás színészek nagyon problémásak. Tele vannak komplexussal, sokszor maguk sem tudják, mit akarnak. Velük pokoli nehéz a munka, és már nincs is türelmem hozzájuk. Az igazán nagy sztárokkal sosincs gondom. Tőlük kérhetek bármit, kedvemben járnak.

Pár évvel ezelőtt, amikor Jamie Dornan volt a fesztivál egyik fő vendége, azt mondta, ilyen szép férfit még sosem látott. Azóta sem?

Most Julianne Moore férje tetszett. Jó kiállású férfi.

John Travolta vagy Antonio Banderas nem hozta lázba?

Három percre igen. Amíg fotóztam őket. Mindkettőjükhöz kellemes emlék fűz. Édesek voltak nagyon.

Rossz emlék vagy csalódás?

Ha elutasító a színész, vagy kedvetlen, nem érdekli őt a fotózás, gyorsan végzek vele. Az ő baja. Kevesebb képet készítek róla.

Sokáig a moszkvai fesztiválnak is rendszeres vendége volt. Emlékszem a ’87-es évre, amikor nagyhalakat fogott. Gerard Depardieu-t, Antonio Gadest, Fellinit és Giulietta Masinát, Nastassja Kinskit, Gian Maria Volontét, Robert De Nirót, Maruschka Detmerset és Gabriel García Márquezt fotózta a Kreml Szent György termében. Reggelenként pedig, egy egészen különös sorozatához, felhőkre vadászott a Rosszija szálló kilométeres folyosóit járva.

Egyáltalán nem hiányzik Moszkva. Nem örülnék, ha ott szórnák szét a hamvaimat. Moszkvában mindig óriási fejetlenség volt. Nem hiszem, hogy azóta változott a helyzet. Az oroszok nem tudnak precízek lenni. Mondok egy eklatáns példát. Meghívták Lino Venturát, az olasz származású francia színészt. Vártuk őt a sajtóértekezleten. Nem jött. Azt gondoltuk, fütyül az újságírókra. Később kiderült, hogy rossz helyen keresték őt a szervezők, és elkerülték egymást. Két óráig várakozott szegény a szálloda recepcióján, ők meg a repülőtéren keresték. Ja, és valami borzasztó szobát kapott a Rosszijában. Még a huzat sem volt felhúzva a paplanjára. Az akkreditációs központban senki sem tudta, ki ő. Egyetlen kérése volt: a legelső géppel haza akart repülni Párizsba. De ha már a közelemben van, kár lenne veszni hagyni – gondoltam. Megkerestem őt gyorsan a szállodában. Fotózhatom – mondta –, de csak a szobájában. Odamentem, csináltam róla tíz képet, jöttek érte, és vitték a repülőtérre. Ott volt a fesztiválon, de senki nem tudott róla, csak én dolgoztam vele. Emlékszem, Kirk Douglasnek és Richard Burtonnek is sokk volt Moszkva. Az oroszok nem tudnak udvariasak, figyelmesek lenni. Leisszák magukat, és vége a bálnak. Mesélni könnyű lenne minderről, egy népes társaságot el tudnék szórakoztatni a moszkvai történeteimmel, de ott, a helyszínen tiszta horror volt az egész. Karlovy Vary fesztiválja a szocializmus éveiben is színvonalas rendezvény volt. Nyolcvankilenc után Milos Forman és Václav Havel hívó szavára jöttek az amerikai sztárok, aztán Hollywoodban és New Yorkban is elterjedt a híre, hogy ez milyen remek fesztivál, és már senkinek sem kell könyörögni. Aki jönni tud, mert éppen ráér, az jön, és nem éri csalódás.

Tegnap Dagmar Havlovát fotózta. Megváltozott, amióta egyedül él?

Felszedett egy kicsit. De csinos ma is.

Karlovy Vary előtt és után miről szól az élete? Mennyi munkát vállal év közben?

Egyre kevesebbet. Alaposan megfontolom, mire mondok igent. Kilencvenkettőben költöztem el Pozsonyból egy Prága melletti kis faluba a párommal. Megszoktam a helyet. Mindenkit ismerek a környéken. Befogadtak bennünket.

Milyen gyakran jut el Prágába?

Hetente többször is. Huszonöt kilométer nem távolság.

Hol képzeljem el? Családi házban, kerttel?

Van az is. De emberünk is van, aki rendben tartja.

Párja a Komenský Egyetemen szerzett magyartanári diplomát. Ön a szlovák mellett németül és magyarul is kiválóan beszél. Otthon, egymás között átváltanak néha magyarra?

A barátom erre szokta azt mondani: főleg akkor, ha azt akarjuk, hogy a kutyánk ne értse, miről beszélünk.

Előfordul, hogy egy hónapig a kezébe sem veszi a fényképezőgépet?

Hogyne! Kibírom.

Az egész életét végigfotózta.

Nagyon gazdag az archívumom. De amire még büszkébb vagyok: sok barátra találtam az alanyaim között.

Törőcsik Marit is többször fotózta Karlovy Varyban, tőle gyakran halljuk ma is, hogy: „Gazdag életet éltem.” Ezt ön is elmondhatja magáról.

Soha nem unatkoztam, az tény. Minden nap hoz valami kellemes vagy kellemetlen meglepetést. A dolgok egyensúlyban vannak. Ezt az élet intézi így.

Gyorsan át tud lépni a rossz felett?

Igyekszem. De azért gyötör pár dolog. Nemrég például elfelejtettem befizetni a kábeltévé díját. Kikapcsolták az adást. Nem ért tragédia, csak dühöngtem egy kicsit. De amíg a memóriám működik, erősnek és egészségesnek érzem magam, addig nincs baj. Jól vagyok, az a fontos. Pedig már elmúltam… mennyi is? Mindegy!

Megengedi, hogy lefényképezzem?

Meg. Csak ne lássam a képet!

A teljes cikk a Vasárnap 36. számában jelent meg!