Ha egy nő alkot valamit, az már önmagában politikum

Szereti a fehér falakat?

Igen, szeretem, nálunk is elég sok otthon az üres fal.

Azt gondolhatnánk, hogy egy képzőművész otthonában műalkotásokkal vannak tele a falak.

A képzőművészetben az üres falak mást jelentenek, kontextus, történet nélküli helyek. De a művésznek is kell egy olyan hely, ahol az impulzusok megnyugszanak.

Az osztrák állami kitüntetés híre meglepetésként érte, vagy az ember elismert alkotóként már eleve számol azzal, hogy egyik vagy másik műve nagyobb visszhangot, esetleg elismerést hoz?

Épp egy cipőüzletben voltam, cipőt próbáltam, amikor jött egy hívás a pozsonyi osztrák nagykövettől, és közölte, hogy az osztrák állam nevében hív. Mivel mi ismerjük már egymást, mondtam neki, hogy hát te mindig az osztrák állam nevében hívsz, aztán jelezte, hogy ez most kicsit komolyabb, mert azt szeretné kérdezni, elfogadnék-e egy kitüntetést az osztrák államfőtől. Merthogy náluk az a folyamat, hogy megkérdezik, hogy akinek díjat akarnak adni, elfogadja-e, mert ha nem, akkor nem is megy tovább az ügy. És a külügyminiszternek és a kulturális miniszternek is jóvá kell hagynia a jelölést. Igazság szerint sose gondolkodom díjakban, semmilyen munka folyamán nem jut eszembe, hogy ez lesz-e díjazva, vagy nem. Ez az osztrák díj meglepett, mert egyrészt nem tudtam, hogy van ilyen, és művészek is kaphatják, másrészt a körülmények miatt. De igent mondtam.

Van olyan államfő, akitől nem venne át kitüntetést?

Elég sok ilyet tudnék mondani sajnos. Alexander Van der Bellen szerencsére szociáldemokrata múltú államfő, néhány éve hajszálon múlt, hogy a megismételt választáson elnök lett. Érdekes egybeesés, hogy megválasztásakor épp egy bécsi kulturális fesztiválon voltam jelen kurátorként, és mindenki az eredményt várta. Ráadásul a kiállítás témája is összefüggött néhány aktuális társadalmi problémával, mint a nacionalizmus vagy a menekültkérdés.

Akkor önnél nem személyes szimpátia kérdése a dolog, hanem politikai meggyőződés alapján dönt.

Egy államfő esetében szerintem senki nem a személyes szimpátiára gondol, hanem arra az irányra, ideológiára, amelyet az illető képvisel.

Vannak művészek, akik ezzel nem foglalkoznak, csupán alkotnak, aztán az elismerést vagy elfogadják, vagy nem.

Ezzel én is így voltam. Alkottam, aztán vagy elfogadtam, vagy nem.

Úgy értem, hogy van művész, aki nem helyezi politikai kontextusba sem magát, sem a műveit.

A hatvanas évek óta tudjuk, hogy a művészet akkor is képvisel valamilyen politikumot, ha éppen nem tud róla. Ilyen szempontból szerintem nehéz kiemelni a művészetet a társadalom szövetéből. Mert mindenfajta megnyilvánulás hordoz magában politikumot. Nézzük csak azt, hogy ha egy nő alkot valamit, mondjuk, épp arról, hogy ő egy nő. Már eleve ez a témaválasztás hordoz magában politikumot. A nők emancipációja és egyenjogúsága a művészetben fájdalmas folyamat, és nem is kezdődött igazából annyira régen. Akármit csinál egy női művész, az politikumként viselkedik. Nekem tavaly volt az Eastern Sugar című kiállításom, amelyet a hazai cukorgyárak bezárása inspirált. Olyan kritikákat is kaptam, hogy egyáltalán miért kap egy női művész ennyi teret. Közben 2018-ról beszélünk, és én sem egy húszéves pályakezdő vagyok. Ezért gondolom, hogy akkor sem légüres térben létezik a művész, ha műve szerinte nem tartalmaz politikumot.

Mi inspirálja önt az alkotásban?

Meglátok egy anyagot, úgy értem, fizikai matériát, inspirál. Ugyanez történhet, ha elolvasok egy könyvet. Próbálok nem ingerszegény környezetben élni, és az egyik legfontosabb emberi tulajdonságnak azt tartom, hogy az ember ne veszítse el az érdeklődését a világ iránt. Nagymamám még kilencvenkét évesen is élénken érdeklődött minden iránt, talán családi vonás ez nálam, de számomra nagyon sok dolog lehet inspiráció.

Könyvek esetében milyen szerzőket említene első helyen?

Örök inspirációforrásom Esterházy Péter, de Nádas Péterre is ez vonatkozik. Hogyan képesek annyira komplex módon gondolkodni a világról, mint ahogy az a mondataikban megjelenik? Ha egyszer sikerülne olyan vizuális művet létrehoznom, amely annyira gazdag tartalomban, mint az ő egy-egy mondatuk, hát elégedett lennék.

Igyekszik szelektálni az ingereket, amelyek érik?

Persze, de szelektálok például abban is, hogy egy háztartást mennyire tartok rendben. Amikor a gyerekek kicsik voltak, s a férjem és én is dolgoztunk, nem az volt az első, hogy mindig legyen rend a konyhában, szóval a szelektálás itt rangsorolást is jelent. Ami nem kell, azt elég rendesen kiszűröm.

Miket például?

Nem bonyolódok munkahelyi pletykákba vagy személyes vitákba, nem foglalkozom azzal, hogy mit gondol a szomszéd, ki mit vár tőlem, ilyenekkel nem terhelem magam. Sokan azzal töltik az idejüket, hogy történeteket futtatnak az agyukban arról, ki mit gondolhat róluk, vagy kinek mit mondanának, én ezt az energiát igyekszem megspórolni.

A híreket például megszűri?

A híreket annyiban szűröm, hogy nem hallgatok vagy nézek meg bármilyen hírforrást. Ott azt gondolom, fontos az, hogy az ember kiválassza azokat, amelyekben bízik valamilyen okból, de még ezeknél is érdemes kontrollforrásokat beiktatni úgy, hogy elolvasom, mit ír ugyanarról egy másik vagy épp egy külföldi újság. De ezeken belül a híreket nem szűröm ki, azt nem tartom helyesnek, mert azt gondolom, muszáj tudnunk, hol vagyunk. Felelünk is érte, hogy mi történik körülöttünk, ezért fontos, hogy adekvát reakciókat is tudjunk adni a körülöttünk zajló eseményekre vagy a hírekre. Néha a diákjaim is azt mondják, hogy ők művészek, ők nem foglalkoznak azzal, mi történik. Szerintem ez hatalmas luxus.

Mivel lehet önt felmérgesíteni?

Hát sok mindennel, nagyon impulzív természetű vagyok. De gondolom, nem ilyen hétköznapi apróságokra gondol.

De, pont olyanokra. Mint hogy például valaki cukorral eszi a túrós csuszát.

Az nem, de felbosszant például, ha valaki felelőtlen, vagy ha nem megbízható. Itt most nem a szabályok betartására gondolok, azokat néha fel kell rúgni. Inkább olyasmire, ha az illetővel valamiben megegyezünk, és az nincs betartva. Ha valaki a találkozóról késik egy órát, és nem hív fel, hogy késik.

Az egyetemen a hallgatókra szokott haragudni?

A hallgatókkal nincsen semmi bajom. Időnként a munkahelyemen fel szoktak mérgesíteni, de talán inkább a kollégák. Ha a diákot érdekli, amit csinál, nem lehet baj. Mondjuk, ha lustaságból vagy közömbösségből nem csinálja meg, amit meg kellett volna, és próbál erre alibit építeni, az felmérgesít, de azt meg is mondom neki. A kollégáknál az igénytelenség bosszant, vagy az a hozzáállás, ha azért vannak az egyetemen, hogy jól érezzék magukat, és a lehető legkisebb súrlódásokkal a legtovább ott tudjanak maradni. Szerintem az egyetemnek a hallgatókról kellene szólnia elsősorban.

2014-ben a Pozsonyi Képzőművészeti Egyetem (VŠVU) professzora lett. Az egy könnyű meccs volt?

Nem a cím megszerzése motivált, inkább az, hogy szerettem volna látni, tényleg áttörhető-e az a bizonyos üvegplafon. Mert nem olyan a helyzet ma sem, hogy a nőket a közeg segítené, hogy mondjuk, professzorok legyenek. A mi egyetemünk talán viszonylag kivétel, mert kicsi, és nyitottabbak az emberek. De hozzáteszem, hetvenéves volt az egyetemünk, amikor a professzorit csináltam, és utánanéztem, összesen hét vagy nyolc női professzora volt addig története során, közülük egy sem szabad művészetből. Ami szerintem hatalmas szégyen. Legalább akkora, mint hogy Magyarországon nemrég megszüntették a gender tanulmányi szakokat olyan alapon, hogy minek az.

Miért van ma szükség ön szerint gendertanulmányokra?

Azért, mert a társadalmi szerepeknek történelmi hagyományaikból kifolyólag megvannak a maguk beidegződései. És ezek a bevett szokások, amelyek a nők irányába sokszor sértésekként, sokszor elvárásokként fogalmazódnak meg, hatnak arra, hogy a nemek közti egyenlőség a társadalomban miként alakul. A kislányoknak automatikusan azt mondjuk, hogy milyen szép vagy, a kisfiúknak meg hogy milyen okosat mondtál. Nem tudatosítjuk, hogy miért, de ez nő bele aztán a gyerekbe, miközben nővé vagy férfivá válik. A fiúknak azt mondják, hogy ne sírjanak, ne legyenek érzelmesek, a lányok ne rúgjanak bele a focilabdába, aztán a lányok jól tanuljanak, a fiúknak pedig elnézik, hogy rosszalkodnak, és ez így meg tovább. Azért van hatalmas szükség a gendertanulmányokra, hogy ezeket a mintákat tudatosítsuk, és adott esetben változtatni tudjunk rajtuk. Akár, amikor másokkal vagyunk, akár, amikor a gyerekeinket neveljük, vagy amikor az utcán beintünk egy sofőrnek, vagy épp egy női sofőrnek. Fel kell tárni és meg kell érteni, mi működteti ezeket a folyamatokat.

Sok inspiratív helyet látott már életében, viszont ma is a szülővárosában, Dunaszerdahelyen él. Nem vágyik el onnan?

Néha ezen a képzőművész kollégáim is csodálkoznak. Inkább családi okok miatt alakult így, mintsem elhatározás lett volna. Ötödéves egyetemistaként lettem várandós az első fiunkkal, aztán a gyerekek is itt kezdték az iskolát. Most meg édesanyám van velünk, őt segítjük. Szóval ez annyira nem egyszerű. De persze azért igyekszem rendszeresen beiktatni hosszabb külföldi tartózkodásokat amellett, hogy a munkám miatt eleve gyakran utazom.

Hová szeret utazni?

Azokat a helyeket szeretem, ahol sok energiát érzek. Tíz évvel ezelőtt voltunk New Yorkban fél évig. De oda is gyerekekkel utaztunk. Vannak európai városok is, amelyeket szeretek, de nem költöznék oda. A hosszabb ottlét alatt az ember magát is jobban megismeri. Kiderül, mennyire tud meglenni a saját közege nélkül. Amikor először mentem Amerikába három hónapra (amelyből kettőre aztán a család is utánam jött), még a zöldséges néni is hiányzott, akitől a piacon vásárolni szoktam. Nem mindenki képes arra, hogy elvágja a gyökereit. Szeretem Berlint is, de nem tudnék végleg odaköltözni. Inkább az felelne meg nekem, hogy egy hónapot ott vagyok, egyet meg itt. Nem csak a családom miatt, hanem erősen kötődöm, és nem is csak Dunaszerdahelyhez, hanem ehhez az egész közép-európai térséghez, amelyben benne van Pozsony, Budapest, Bécs, Prága.

Ön tehát inkább városi kiránduló?

Igen, abszolút. A férjem inkább természetkiránduló, de Dunaszerdahely annyira pici város, hogy úgy veszem, mintha a természetben élnénk. Ehhez képest szükségem van arra, hogy városban, nagyvárosban legyek. De ha tehettem, vittem magammal a családot is. A párizsi szlovák műterembe 1999-ben jelentkeztem először két hónapra, és írtam nekik, hogy a férjemmel és a gyerekeimmel megyek. Az volt a válasz, hogy gyerekeket nem lehet odavinni, mert az ott azért van, hogy a művész a munkájára tudjon koncentrálni. Aztán írtam nekik hogy én akkor tudok a munkámra koncentrálni, ha ott vannak mellettem a gyerekeim, úgyhogy vegyék úgy, hogy nekem a paletta a gyerek.

Sokan azért nem alapítanak családot, hogy a munkának tudják szentelni magukat.

Ahhoz, hogy nyugodtan tudjak dolgozni, mindig szükségem volt arra, hogy rendben tudjam a családom. Ilyen volt anyukám és nagymamám is. Most tanulom például, milyen egy idős embert gondozni, az is egy teljesen más odafigyelést igénnyel, mint a gyerekek. Persze nem mindenki tudja, sajnos, otthon megoldani a gondozást. Nekem mindenesetre az a tapasztalatom, hogy a többgenerációs együttélésből mindenki profitálhat.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!