De mi lesz ezzel a sok könyvvel, ha meghalsz?

Olvasni sokat. Most a mellettem levő asztalkán úgy feltorlódnak néha a könyvek, hogy ki sem látszom mögülük. Negyedik napja szakad rendületlenül, éjjelente sem adja alább, hát nem sokat mászkálok kint, jól elvagyok a kuckómban. Háttérben állandóan szól a halk zene, szép így az eső is, amit igazából szeretek, olyan megmosakodottak a fák, frisseket lélegzik a gyep, s még a megázott galamb is olyan mulatságos az ághegyen. Épp egy olyan időszakom van, amikor tudok sokat olvasni, nagy kegyelem ez. S olyan, de olyan izgalmas dolog, hogy az egyik könyv pár mondata felhívja a figyelmemet egy másik könyv versére, novellájára, esetleg egy eddig ismeretlen íróra, vagy egy ismert mű új titkaira.

Mert mi volt nemrégen is? Piszmogok a könyveim között, egyszerre kiesik elém egy Devecseri-kötet, ez is, mióta itt lapul, ki se nyitottam soha, mondom magamnak. Hát most kinyitom. S láss csudát, lett egy élvezetes olvasmányom arra a napra. Nagy írók, remek költők munkáiról ír, kortársairól kedvesen, szeretettel, feltárja egy-egy vers szépségét, egy-egy szereplő elképesztően megrázó sorsát, tulajdonságait, kedves írói szokásait, mesél önmagáról is. Én meg leveszem a polcról az említett író könyvét, ha nincs meg, akkor keresek a neten róla szóló dolgokat, s rengeteg a hangoskönyv is a YouTube-on, Molnár Piroskát egyenesen imádom, a polcaimon meglelt köteteket meg sorra lerakom magam mellé, bele-belelapozva hol ebbe, hol abba. Így voltam a múltkor Tersánszkyval, megint egy csomó másikat szedtem le, mert ő is olyan izgalmasan, oly szeretettel, humorral ír kortársairól, így vagyok szinte naponta annyi sok remekkel.

De mi lesz ezzel a sok könyvvel, ha meghalsz, gondolom magamban, jó sokat kell majd bíbelődniük a gyerekeidnek, amíg túladnak rajtuk.

Mert olvasnak ők sokat, de az ízlésük igen eltér az enyémtől. Sebaj, van már a városban cserebere, ingyenpolc, sőt ha szülőfalum temetőjébe megyek, a buszmegállóhoz közel is egy igazán csudás szekrényke. Vergődöm a két véglet között. Hol elhordom szatyorszám a megunt könyveket, levegősebb lesz a lakás egy ideig, hol meg visszahordom, néha ugyanazokat, rengetegszer sok más izgalmasat. Őrület, miket találok! Ám sokszor dohosak a régen vágyott könyvek, én meg semmitől nem irtózom jobban, mint a dohszagtól. Hát nem épp egy csomó olyan volt a csereberés polcon a minap?! De épp ezeket kerestem, mondom magamnak, majd valamit csak kitalálok a szag ellen.

Meg is leltem az ún. biztos megoldást, vettem pár dobozka szódabikarbónát, bezacskóztam a dohos könyveket, rájuk szórtam jó sokat a szerből, bekötöttem, mert ez a jól bevált tipp, olvastam a világhálón. No, nem vált be, két hét után csak olyan dohosak voltak, mint annak előtte, de addigra megtudtam, egyesével kell újságpapírba csomagolni a könyveket, pár hét, s elillan a doh. Nem illant el, vettem hát pár illatosítót a lakásba, nehogy még eluralkodjék ez a szag. Ha jó napos idő lesz, legfeljebb kirakom dohos könyveimet a balkonra, hátha... Addig meg olvasgatok, kutakodom, néha szundikálok is öreg fotelomban, aztán megint találok valami szépet. Ahogy ezt is: „

Az olvasó egyedül lebeg a világ fölött, cézári dőzsölésben; szultánná válik és istenné, mint az ópiumszívó. A lelkek titkai kitárulnak előtte, mint egy hárem. Ő a legfőbb bíró, s egymaga ítél eleveneket és holtakat.” (Babits Mihály: Könyvről könyvre)

Szóval a könyvharácsolás csak nem akar lekopni rólam. Meg a kapkodás. Jelenleg itt van a kezemnél egy N. Tóth Anikó-kötet, újraolvasásra vár, sőt el is kezdtem Mann A varázshegyét, itt van az Édes Anna bekönyvjelzőzve, egy Ady-tanulmány, Weöres versei, de egyiknek sem érek hamarosan a végére, mert jönnek újak, frissen felfedezettek, vagy újraolvasásra várók bőven.