Kép Shutterstock
A fogason lóg az a zöld, amelyben június 20-án kórházba vitték agyvérzéssel. Többé nem jött haza, csak a ruhát hoztam szatyorban, felakasztottam, mintha még bármikor felvehetné, és néha beleszagolok. Félek, hogy majd elillan az illat, és soha többé nem fogom érezni, hiába marad a ruha emléknek, ha anyám már nem lesz benne.
Anyám kezének simogatását is érzem. Amikor már sem ereje, sem értelme nem volt, csak a szeretet éltette. Utolsó szaváig úgy hívott: arany lánykám, enyém. Sokszor csak azért kérdeztem meg tőle, tudja-e ki vagyok, hogy ezt halljam. Amikor a bal keze már bénán, élettelenül feküdt a fehér kórházi paplanon, a jobbal még mindig szorongatta az enyémet, olyan erősen, mintha sosem akarná elengedni. Most a gyűrűjét viselem, és ha ránézek, mindig az az áldott, óvó kéz jut eszembe.
Anyám szeme kék volt és tiszta, mint az ég. Utoljára akkor nyitotta ki, amikor a kórházban meglátogatta Bezák érsek. Neki még mondott is valamit, amire az érsek azt felelte: jól van, így lesz. Csak ők ketten tudják, miről beszéltek. Többé nem nézett rám, erre a világra sem, mert félúton volt már a másik világ felé. Ezzel a földivel betelt, belefáradt. Mindent látott, tudott már, és mindent megtett, amit meg kellett tennie.
Utoljára június 18-án vasárnap vittem ki az udvarra. Mosolygott, gyönyörködött a virágokban, de már nem szólt semmit. Akkor nem tudtam, hogy hetek óta búcsúzik, ma már tudom. Az az asszony, aki úgy szerette az életet, hogy mindig mindenben a jót látta, elmenni is úgy tudott, hogy a fájdalmat, az elvesztése feletti gyászt fokozatosan adagolta. Balgán azt hittem, így majd könnyebb lesz, de nem az.
Anyám hangját még most is hallom. Mindig énekelt, még tévénézés közben is, ha unta a műsort, és sokszor unta, mert okos asszony volt. Egyetlen felvételen őrzöm a hangját, lapunk főszerkesztőjének Györgyi-napra énekelt el egy nagyon régi népi köszöntőt. Néha meghallgatom, és sírok, mert már soha többé nem fogja nekem énekelni, hogy „víg örömmel, nagy örömmel, mostan köszöntlek”. A szokásos erőt, egészséget után mindig mindenkinek kívánt malasztot, áldást, szenvedéseiben vigasztalást. Mamácskám, most pont erre van szükségem, ugye, tudod.
Anyám soha nem perlekedett, szelíd nyugalommal fogadott el mindent, amin nem lehetett változtatni, de bámulatos erővel küzdött meg mindenért, amiért kellett. Értem is, de soha nem érezte hőstettnek, hogy egy árvának adott esélyt a teljes életre. Mert az övé voltam, és ő az enyém. Elvárások és feltétel nélkül szeretett, olyannyira, hogy elengedett, amikor el kellett engednie, és sosem mondta, hogy tartozom neki.
Mert anyám több volt, mint a körülményei alapján lehetett volna. Bölcs volt, nagyvonalú és megértő, el tudta fogadni azt is, ami az ő világán kívül esett, nem rágódott a múlt sérelmein, és nem aggódott a jövő miatt. Mélyen, igazán hitt a Teremtő gondoskodásában, de azt is tudta, hogy a rábízottakról neki kell gondoskodnia. Szerette a vendégeket, szlovákok, csehek, más felekezetűek gyakran ültek az asztalunknál, annyit mindenkinek tudott mondani, hogy Isten hozta, és vegyen, egyen még. Több nem is kellett.
Anyámat árva Ilonkának hívták. A születése után halt meg az édesanyja, rokonok nevelték, kevés szeretetet kapott, mégis olyan sokat tudott adni. Soha nem panaszkodott. Az egyetlen gyerekkori sérelme az volt, hogy a cicáját, aki vele aludt, elvitte Józsi bátyja egerészni, és a macska elveszett. Utoljára mi is a macskák miatt veszekedtünk tavaly karácsonykor, mert mind a négyet beengedte a konyhába, és megették az összes süteményt. Most már nem bánnám, sütnék is nekik, csak látnám, hogy anyám örül. Bobi ezelőtt engem várt a kapuban, anyám mindig itthon volt vele. Amióta elvitte a mentő, a kutya a kerítés betonján áll negyven fokban, záporban, zivatarban, és nem érti, hogy ma sem jön, holnap sem, sohasem. Csak este kullog be hozzám, megadóan, és úgy néz, mintha azt kérdezné: hát tényleg ketten maradtunk?
Anyám csendben, nyugodtan ment el. Július 6-án, hajnali ötkor hívtak a hospicból, hogy éjjel egykor örökre elszenderedett. Madárcsicsergős reggelen mentem elbúcsúzni tőle, a kertben mókusok ugrándoztak, és anyám arcán mennyei béke volt. Minden nap jobban hiányzik, de hálás vagyok a sorsnak, hogy szerethettem, temethettem, és most gyászolhatok. „Mert a legárvább, akinek még halottai sincsenek.”
A bögrét két kezébe fogta,
úgy estefelé egy vasárnap
csöndesen elmosolyodott
s ült egy kicsit a félhomályban
(József Attila: AnyámI
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.