Tóth Erzsébet Fanni: „Szlovák téma”

A napos őszi délutánon vendégeket várunk otthonról. Haza. Hetek óta szervezzük, mit hetek óta, hiszen hónapokkal ezelőtt pályáztuk meg az összeget, hogy szlovákiai magyar írók, művészek bemutatkozhassanak a bécsi magyar közönségnek. Nagyot álmodtunk a Bázis egyesülettel. Minifesztivált felnőtt- és gyerekprogramokkal, felolvasószínházzal, könyves beszélgetésekkel... Aztán ember tervez, valakik a minisztériumban meg úgy döntöttek, a tizedét sem adják annak, amit kértünk. Keserű szájízzel elfogadtuk, így viszont maradt egyetlen program a sokból, és igencsak kreatívnak kellett lenni, hogy legalább a résztvevők útiköltségét fedezni tudjuk.

#Itthonotthon – így hirdettük meg a közönségnek az estet. Az alcím pedig a Menni vagy maradni volt. Ki ne tudna ehhez kapcsolódni?

Hiszen mindannyian a közönségből az életünk egy pontján úgy döntöttünk, vagy valaki úgy döntött a fejünk fölött, hogy megyünk. Új országba, új munkahelyre, új házba, új párkapcsolatba. A vendégeink mindegyike gyakorlott határátlépő is. Bandor Éva játszik színházban és filmben, magyarul, szlovákul és, ha kell, csehül is. N. Tóth Anikó írt mesejátékot, oktatott középiskolában és egyetemen is, de hozzájárult egy rendkívüli dolog létrejöttéhez is, amely a háborúban megerőszakolt nőknek állít emléket. És jött hozzánk Durica Katarina is, az egyik legbátrabb csallóközi nő, aki regények formájában arcunkba tolja azokat a témákat, amelyekről még a barátnőinkkel és sokszor még zárt ajtók mögött sem szeretünk beszélni. Mert túlmegy egy határon, és az fáj, nagyon fáj. Súlyos sorsokat mutat, dolgoz fel hosszú évek óta az egyetlen magyarországi vendégünk, Al Ghaoui Hesna is, akit a tévéből és a könyvei révén is ismerhetnek sokan.

Ahogy a szokatlanul forró őszi délutánon a rendezvénytér felé villamosoztam, vészjóslóan kavarogtak a gondolatok a fejemben. Milyen lesz vajon az este? Fog tetszeni a közönségünknek? Nem túl húsba vájó, fájdalmas téma ez a menni vagy maradni? A lassan döcögő villamoson csak bekúszik a tudatomba az is, hogy halkan ugyan, de meg-megkérdezték tőlem a bécsi magyar barátnőim, hogy vajon „EZZEL” is meg tudjuk-e tölteni a százfős termet. „Ugyan már!!” – hessegettem el a kétségeiket! „Hát mennyiszer megcsináltuk már?! Elképesztő erős nőket hívtunk meg, akik mindegyike egymaga is képes lenne elvinni a hátán a beszélgetést!” Nem is engedem magamhoz ezeket a gyanús hangsúlyokat, az „ezeket”, amíg a zsúfolásig telt teremben meg nem nyitom a beszélgetést, és el nem hangzanak az első településnevek. Ipolyság. Somorja. Kéménd. Nyitra. Selmecbánya. Kémlelem az arcokat a közönségben, és azon gondolkodom, tolmácsoljak-e. Nem azért, mert valaki nem értené a magyar nyelvet, hanem azért, mert a szemek villanásából, a felszaladó szemöldökökből érzékelem, valószínűleg nem teljesen világos sokaknak, hol fekszik egyik-másik a térképen. Úgy döntök, bízom a művelt, általában több nyelvet beszélő és két-három diplomát is a zsebében tudható közönségünkben. Nem hoznám kellemetlen helyzetbe őket azzal, hogy elkezdem magyarázni, hol van Csallóköz, és merre kell keresni a térképen Révkomáromot.

A vastaps, az élénk beszélgetések, a rádióinterjúk, a közös fotók után már csak páran maradunk, és a színházi büfében lepényt majszolgatva beszélgetünk, amikor a rossz érzés, ami hetek óta ott ólálkodott körülöttem, menthetetlenül megint átjárta minden porcikámat. Olyan kedvesnek szánt mondatok hatására, mint a „nem is gondoltam volna, hogy ez a szlovák téma ilyen univerzális”. Vagy amikor a Tatabányán felnőtt férfi nosztalgiázva kapcsolódni szeretne a témához, és elmondja, hogy gyerekként ő egyszer volt Komárnóban cipőt venni anyukájával, és megtanították neki, hogyan hazudja azt a szlovák vámosnak, hogy nem is vadiúj az, ami a visszaúton a lábán volt. A rákontrázott, stúrovói Deli csokis történet csak hab volt a tortán.

Hirtelen ott, a bécsi magyar valóságunkban megjelent az „ők” (a szlovákok) és a „mi” (magyarok). A határ. Az, ami ott lebegett egész gyerekkoromban, hiszen csak néhány kilométerre tőle éltem a valóságomat. Az, amiről azt gondoltam, hogy Ausztriába költözve magam mögött hagytam, hiszen itt kialakult egy új „mi”.

Lassan hét éve, hogy egy lelkes csapattal havi, de mostanában már heti rendszerességgel igényes kulturális programokat szervezünk a bécsi magyar közönségnek. Olyanoknak, akik újat kezdtek az egykori császárvárosban. Úgy tekintettem rájuk, magunkra mindig is, mint egy olvasztótégelybe érkezett tömegre, akik most már lassan százezren, egy közepes városnyian, egy viszonylag egységes közösséget alkotnak. Alkotunk. Mi vagyunk a bécsi magyarok. Vagy mégsem azok vagyunk? Hiszen ha jobban belegondolok, századszorra is ki kell őket javítanom az iskolai szünetek előtt, amikor azt kérdezik, „és mentek ti is haza Magyarországra?”. Nevetve mondom mindig, hogy „igen, megyünk mi is, de nekünk nem Magyarországon van a haza, hanem onnan egy kőhajításnyira, a szomszédban”. S kacagnak is, hogy „ja, igen, tudjuk, persze...”. Aztán eltelik pár hét, és megint valahogy becsúszik a „hiba”, ami által szimbolikusan, de csak kiszorulunk, és a családommal az örökké ott lebegő határ másik oldalán landolva Bécsben is „mások” leszünk.  Elmentünk, de mégis, ugyanott maradtunk.

Megjelent a Vasárnap 49. számában, 2023. december 5-én.