Szabó G. László: Mindig együtt

„Hol a Robi?” – olvasom a konyha falára biggyesztett papírlapon, miközben Ildikó lecsója fogy előttem a tányéron. Ki írta ezt? Mi történt azon a napon? Hová tűnt akkor Robi?

„Van egy emlékem Feri bácsiról – kezdi az érintett, mert szemmel láthatóan jó labdát kapott –, aki egykor bejárt a Royal Szállóval szembeni Erzsébet étterembe. Lerajzolom percek alatt, ahogy kinéz, úgy rajzolom le, ígérte a vendégeknek. Amint megszólalt, már kapta is a fröccsöket. De lehetett az illető férfi vagy nő, ha lerajzolta, a végeredmény mindig Jávor Pál lett. Főiskolás voltam akkor, és Feri bácsi megszokta, hogy tőlem mindig kapott valamennyi pénzt. Alig látott már szegény, de az én fejemmel nem volt gondja. Megszokta. Belépett az ajtón, és mindig tőlem kérdezte katatón hangon: Robika hol van? Én vagyok az, Feri bácsi, mondtam. És akkor közelről integetett.”

Ildikó csupán egy kis kiegészítéssel szolgál. 

„Ez olyan emlékeztető fal. Amikor a könyveink születtek, mindig ide ragasztottam különböző papírokat. Minden papíron egy fontos témamegjelölés volt, amely feldolgozásra várt. De mindig csak pár szót írtam fel, mert tudtam, hogy arról is eszembe fog jutni, amit Robi mesélt.”

A másnapi levél

Kettőjük története munkakapcsolattal kezdődött. Abból lett mély barátság, amelyből aztán kipattant a szikra, a szerelmük pedig már erős kapcsolattá érett.

„Dokumentumfilm-rendezőként végeztem a főiskolán – kezdi Ildikó –, de mivel két fiam van, elég hosszú időre kimaradtam a szakmából. Csak a szélén mutatkoztam. Aztán rendeztem egymás után három előadást. Többek között Tolsztojtól a Kreutzer szonátát. Kíváncsi voltam, hogy bárki más foglalkozott-e ezzel az anyaggal. Minden reggel nézegettem az elérhető platformokon, hogy játsszák-e valahol. És pont a születésnapom után ment az előadás. Robi rendezte és játszotta. De mi nem ismertük egymást. Közöltem a nálam tanyázó vendégsereggel, mert a buli után néhányan itt aludtak nálunk, hogy akármi lesz, én ma háromkor színházba megyek. Ki is rugdostam őket, majd írtam egy nagyon udvarias levelet Koltai Róbertnek, hogy én is rendeztem ezt a művet, és hajt a kíváncsiság, nagyon szeretném látni az előadást. Már a hatalmas edényhalom darabjait mosogattam, amikor hallom, hogy kiabál a kisfiam. Mama, mama, hív a Koltai Róbert. Szaladtam gyorsan átvenni a telefont, Robi pedig szívélyesen felajánlott két jegyet. Balázs fiammal el is mentünk megnézni. Nagyon tetszett az előadás, de Robi egészen mást hozott ki belőle, mint amit én gondoltam. A végén gratuláltam neki, azzal le is léptünk rögtön a fiammal. De másnap írtam neki egy levelet, megemésztve addig, hogy mi volt a különbség az általam és az általa rendezett Kreutzer szonáta között. Az övé olyan férfias volt, az enyém pedig női aggyal megkomponált. És Robi válaszolt.”

„Tetszett ugyanis az észrevétele, hogy mennyire férfias voltam benne.”

„Aztán meghívtam őt az én előadásomra, és onnantól kezdve mindennap beszéltünk telefonon. Többnyire színházról.”

Hét éve élnek együtt, de ez még jó fél évvel előtte volt. Hogy mi fogta meg Koltai Róbertet Ildikóban? Azonnal kapom a választ: „A hangja. De tényleg! Tele van emberi melegséggel. Bájos hang, de ha ideges, fel tud csattanni.”

Hosszasan kellett ostromolni Ildikót? – kérdezem a páros férfi tagját. „Alapvetően mindketten szabadok voltunk” – mondja.

Mire Ildikó: „De baromi kitartóan telefonáltál mindennap.”

Valamit nagyon akarhatott, vetem közbe.

Ibolya a szélvédőn

„Éreztem valamit. Ildikó megnézte a Móricz-estemet, és a Balfácánt is a József Attila Színházban, majd… egy ibolyát tett a kocsim szélvédőjére.”

Egyértelmű volt, hogy… kezdem a kérdést, de be sem kell fejeznem.

„Tudtam, hogy ő volt a vendég aznap. El is tettem gyorsan az ibolyát, hogy ne maradjon ott. Nyilván ez a gesztus is jelentett valamit, de azt a hét évet, amit azóta már együtt töltöttünk, nem. Arra emlékszem, hogy jött be a nézőtérre, és nézett jobbra-balra. Keresett a szemével. Ő ugyanis nem látott engem, mert nem látszódtam.”

„Töprengtem, honnan fog előlépni, megjelenni. A Móricz-esten csak egy szék és egy kis asztal volt betéve a színpadra. De addigra már minden érdekelt, ami vele volt kapcsolatos. Megnéztem az összes elérhető Koltai-filmet, hogy más aspektusból is lássam őt. A filmekben levő Robi arca és a telefonon beszélő Robi hangja kapcsolódott össze bennem. Pedig ő már akkor máshogy nézett ki, nem úgy, mint a korábbi filmekben. Ha találkoztunk, apránként meg kellett szoknom, hogy ez a Robi az a Robi, a hangja pedig azé, aki velem beszél élőben, a telefonon. Idő kellett, míg a kettő összeállt a fejemben. A végeredmény: ő teljesen más világ, mint amilyenek a korábbi pasik voltak az életemben. Mindenféle szempontból. Én mindig a művészlelkekhez vonzódtam. A férjem, a gyerekeim apja is színész volt, aki korán meghalt.”

Hogy milyen egy országhatárokon túl is ismert, népszerű színész párjának lenni, akit mindenki nagyító alatt figyel? Ildikó szórni tudná az ezzel kapcsolatos történeteket.

„Több szálon fut a dolog. A mostani agyammal mondom: van egy néplélek, amelyik azt gondolja, hogy a Pogány Judit–Koltai Róbert házaspár örök. Azt, hogy amikor mi megismerkedtünk, ők már tizenegy éve nem voltak együtt, mintha fel sem fogták volna. Még ma is kapok szörnyű megjegyzéseket. Mondhatnám: én értem ezt. Csak online térben belefutni ebbe nem éppen jóleső érzés. Volt, hogy sírtam is. Teljesen ismeretlenül ítélkeznek az emberek.”

„Ildikónak elég, ha valaki úgy néz rám, hogy… máris mondja, hogy igen, ő az, ő az!”

Ketten a színpadon

„Hát persze! Megyünk az utcán, és észreveszem, hogy tanakodnak, hogy ez a Koltai, vagy nem a Koltai? Ilyenkor szoktam megszólalni, hogy igen, ez a Koltai! Vagy megkérnek, hogy tessék minket lefényképezni a művész úrral! Igen, szívesen! Vagy rám szólnak, hogy tessék már kimenni a képből! Ez a durvább része. De vannak pozitív helyzetek is. Vannak közös estjeink. Fellépünk együtt. Kimegyek a színpadra, miközben Koltai Róbertet várják, és érzem, hogy mínusz tízről kell elindulnom. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de minden egyes alkalommal győztesen jövök ki a dologból. Megszeretve. Ez a másik véglet. A győzelem, hogy egy ilyen közös est után, amelyen mindketten mesélünk, én mást sem csinálok, csak kifeszítem alá a hálót, amelyről elrugaszkodik, és felugrik. Róla szól az egész, de engem is megszeretnek. Közben végig azt akarom, hogy ő legyen jó, ő csillogjon, és ha engem is elfogadnak, akkor azért, mert a nézők is látják, megérzik ezt.”

Féltékenység?

„Robi erre nem ad okot – folytatja egészen nyugodt hangon Ildikó. – Nagyon udvariasan reagál, ha megérzi a közeledő célját. Hárít. De a rajongói oldalára már érkezett olyan levél, hogy Művész úr, egyéjszakás kalandom volt önnel, mert olvastam a könyvét. Volt, aki felajánlotta, hogy aludjon nála. Pedig ketten léptünk fel. És azt is udvariasan hárította. A múltkor odapattant hozzánk egy nő az étteremben, és majdnem beleült Robi ölébe. Kezembe adta a telefonját, hogy fényképezzem le őket. Így is fotó, úgy is fotó, mindenféle pozícióban, és kért, hogy még csók közben fényképezzem le. Robi restellte magát a legjobban.”

„Már segítség is nekem, hogy Ildikó velem van a színpadon – ismeri be a nyáron filmszerepet játszott színész. A Ma este gyilkolunk című krimivígjáték egyik szereplőjeként láthatja őt nemsokára a közönség. – Volt nemrég a bajom, amikor tényleg lelassultam. Azóta erősebben részt vesz az estjeimen. Már tudom, hogy jobb így. Együtt kapjuk a meghívásokat is. Egyébként elmondhatom, ő hozott vissza az életbe. De ezt mesélje el ő.”

A lassulás jelei

„Már korábban is voltak arra utaló jelek – avat be a történtekbe Ildikó –, hogy egyre kevésbé tudott járni. Elmentünk sétálni itt, a közelben, és egy domb alján nem tudott megállni. Vitte tovább a lendület. Nem értettük, hogy ez mi. Később annyira lelassult a mozgása, hogy nagyon nehezen indult el, állt meg. A beszéde is lassulni kezdett. Hosszú szüneteket tartott. Nagyon gyorsan keresni kellett egy ideggyógyászt, aki Parkinson-kórra gyanakodott. Elkezdte gyógyszerezni Robit. Én nem hagytam annyiban. Utánaolvastam. Dopaminhiány az agyban. Ezt kell pótolni gyógyszerekkel. De egy megfelelő beállítású dózis után ezek a tünetek elmúlnak. Csakhogy nem múltak el. Enyhén, de folyamatosan romlott az állapota. Még gyógyszer, még, még, még. Így telt el nyolc hónap. Nagy idő. Robi a végén már úgy ment, mint a Pókember. A falba kapaszkodva, nagyon lassan. Tavaly nyáron itt, a szoba közepén összecsuklott. A sok gyógyszer után.”

„Az volt a szerencsém, hogy Ildikó éppen itthon volt.”

„Nem hagytam én magára akkor már egy pillanatra sem. Itt volt a kisebbik fiam. Pánikba estem. Hívtam az orvost, aki éppen akkor nyaralni volt. Covid is volt. Mit csináljak? Fiam tanácsára felhívtam a háziorvost, aki azt mondta, fektessük le. Ha kimegy belőle a gyógyszer, jobban lesz. Olyan mértékű volt a dopamin-túladagolás, hogy elájult. Találtunk egy másik ideggyógyászt ahelyett, aki nyaralt. Robinál akkor már orientációs zavarok is voltak. Nem tudta, hogy nappal van-e, vagy este. A másik orvost aztán háromnegyed órán át faggattam, és a válaszai alapján megvilágosodtam. Kérte a leleteket, volt egy konzultáció, és azt mondta, szerinte ez nem is Parkinson-kór, sokkal inkább keringési zavar az agyban, s ha ezt szabályozza a fejben egy sönt, akkor jó esélye lesz, hogy helyreáll. És pontosan ez történt. Azóta rendben van.”

Örömmel konstatálja a gyógyult ember:

„Hogy a műtétig hogyan jutottam el, arra már nem emlékszem. Fél év totál kiesett. De a műtét után már futni is tudtam. Előtte menni sem.”

Hogy miben különböznek egymástól?

„Robinak egy hibája van, az viszont idegesítő – hangzik Ildikó határozott válasza. – Késik. Én pedig nem.”

„Ildikó tűzrőlpattant, én meg lassú víz vagyok.”

De partot mos? – kérdezem.

„Hogy mit mos, az más kérdés. Egy biztos, nehezen szedem össze magamat.”

Üzemi hőmérsékleten

„Most üzemi hőmérsékleten van – állítja Ildikó. – Kell neki húsz-huszonöt perc, míg felmelegszik. Olyankor beszél tíz percig, és még nem mondott semmit. Időre van szüksége, míg összegyúrja a gondolatait.”

Még egy különbségre bukkannak kettőjük között, amelyet a ház ura fed fel.

„Ildikó nagy utazó. Én kevésbé. De voltunk együtt Amerikában és Kanadában is. Fellépni. Nem vagyok nagy híve az utazásnak. Megszoktam, hogy beülök az autóba, az autóbuszba, és odaérek a helyszínre, ahol dolgom van. Da anélkül…! Legfeljebb két-három napra, és szigorúan országon belül. Jól érzem magam itthon. Behunyom a szemem, és bármit el tudok képzelni. Vagy a tévében megnézem Rómát. Gondolatban odautazom, és egy óra múlva már meg is jövök. Így a legkényelmesebb. Csomagolni sem kell. Annyi minden történt már velem az elmúlt hetvenkilenc és fél év alatt! Az állatokat nagyon szeretem. Cicánk is van, kutyánk is. Nekem ez elég. Minden régi barátot imádok, minden új munkát, felkérést örömmel várok.”

Döcögi az életét

Ha igaz a mondás, hogy a férfi szívéhez a hasán át vezet az út, akkor Ildikónak könnyű a dolga. Remekül főz. A párja pedig imádja a finom ételeket.

„Reggelente Ildikó úgy mondja be, hogy csinálok reggelit, mintha az volna életünk első és utolsó reggelije. Nagyon finomakat főz. És villámgyorsan. És ha nem is az ágyamba, az ágyam közelébe hozza. Ott egy szék, amire lerakja.”

Hogy érvényes-e ez fordítva is?

„Én nem akarok versenyezni” – ez a férfias válasz.

„Ha nagyon szépen megkérem, hoz nekem egy kávét – avat be kettőjük játékába Ildikó. – De utána három órán át dicsérni kell, mert ötször megkérdezi, hogy milyen volt. Az életünket erősen irányítja. Nem balhézik, nem kiabál, csak valahogy mégis úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretné. Biztos azt gondolja, hogy az én kívánságaim teljesülnek, alapvetően mégis minden az ő belső ritmusa nyomán történik.”

A végére az is kiderül, mikor érzik azt, hogy most nagyon jó.

„Ildikó örök elégedetlen. Mindig azon jár az agya, hogy még mit kellene? Egy pillanatra sem tud megállni. Én meg döcögöm az életet.”

„Igen. Erre mondom én, hogy mi akkor indulunk el, amikor már ott kellene lenni.”

Kis várakozás után konkrét választ is kapok a „mikor jó olyan nagyon?”-ra.

„A tévé előtt mindenbe belefeledkezem” – közli kacagva a rangidős.

Ildikó továbbmegy.

„Ha túl vagyunk egy közös munkán, és azt mondjuk, hogy sikerült. Akkor tényleg nagyon jó. Mindkettőnknek. Egyszerre.”

Kép Talabér Tamás

Megjelent a Vasárnap 43. számában, 2023. október 24-én.