Medveczky Ilona – Kristályban táncolt

Diplomáját 1960-ban veszi át, és az akkor alakuló Pécsi Baletthez szerződik. Nem sokkal később műfajt vált: revütáncos lesz. Budapest legelegánsabb szórakozóhelyeinek illusztris vendége. Bejárja az egész keleti világot. Meghívják Nyugat-Berlinbe, Frankfurt am Mainba. Las Vegast, Los Angelest és New Yorkot is meghódítja. A revü koronázatlan királynője. Díva. Szexszimbólum. Filmekben játszik. Próbafelvételre hívják Hollywoodba. A világ ötödik leggazdagabb családjába házasodott. Hercegné. Tartása van, méltósága. Ma már egyedül él. „Ez már nem az én világom” – szól keserűen.

Idézze fel, kérem, azt a napot, amikor kimondta: ma táncoltam utoljára revüben. Mit őriz abból az estéből? Hogy kihúzták a talpa alól a színpadot?

Nem nekem húzták ki. Vagy nem csak nekem. Mindenkinek. Megszűnt a műfaj. A rendszerváltásnál minden vendéglátóegységet becsuktak, és kaszinókat nyitottak. Bezárták a Moulin Rouge-t, a Lidót, minden látványos helyet. A Lidóban léptem fel utoljára, egy show-műsorban. El kellett telnie egy bizonyos időszaknak, hogy az ember belelásson a miértekbe. A pénzmosásba. A kaszinókban látják a nagy lehetőséget. Ebben az országban már csak a pénz dominál. Senki nem vonja kétségbe, hogy én teremtettem meg és én képviseltem a műfajt, de már ez sem érdekel senkit. Gyorsan megváltozott a világ itthon. Normális ember ép ésszel ezt alig tudja felfogni. Én reggeltől estig elfoglalom magam, ezen már nem morfondírozom. Azon sem, hogy milyen kevés a nyugdíjam. Addig nyújtózkodom, ameddig a takaróm ér. Mindenki tudja, elismerik, hogy ki vagyok, de mindenki széttárja a karját, széllel szemben pedig nem lehet pisilni. Nem vagyok futballista, nem a stadionokban élvezem az életet, nem rám és nem a revüre költik a pénzt, pedig nagyot lendíthetnének ezzel az idegenforgalmon. Vacsora után egy jó kis műsort nézhetnének a külföldi vendégek.

Talán ha szólna ez ügyben, hiszen érdemes művész. Vagy már nincs értelme?

Tudja, miért nem kapok Kossuth-díjat? Kinyitottam a számat, azért! Ha focista lennék, diplomata-útlevelet is kapnék. De nem tartok semmire igényt. Egyszerű emberekkel a piacon sokkal jobban megértem magamat, mint a milliárdosok között.

Meddig állt készenléti állapotban? Hogy ha hívják, azonnal mehessen, és színpadra léphessen?

Sokáig így volt. De most van rajtam egy-két kiló, bár az sem számít. Nem voltak méltó felkérések. Korpa közé nem keveredek. Zsűriztem a Szombat esti lázban. Ott is kinyitottam a számat. Rátapintottam egy érzékeny pontra, és az utolsó adásból már kiraktak. Kérdeztek, és én válaszoltam. Őszintén. A koreográfián kívül sajnos mást is láttam, és volt, ami nem tetszett. Ember nem született, akinek én hazudjak.

Azon a napon, amikor tisztán látta, hogy befellegzett imádott műfajának, lelkileg összetört, fizikailag belebetegedett, vagy azt mondta: így is teljes az életem, mindent elértem, amit ezen a pályán elérhettem?

Nagy túlélő vagyok. Gyorsan alkalmazkodom a körülményekhez. Más kérdés, hogy ez hiányt és űrt okoz az ember életében. Amikor láttam, hogy egyre kilátástalanabb a helyzet, egyetlen lehetőségem lett volna. Kimenni külföldre. De a szüleim, az állataim, a házam, a virágaim miatt nem tehettem meg. Nem is akartam.

Az újra megnyílt Moulin Rouge-ba sem próbálták visszacsábítani?

Ötszázezer forintot és száz szál vörös rózsát kínált egy úr, hogy üljek ott a premieren, külön páholyban. Pontosan tudtam, mire megy ki a játék. Kellett nekik egy toll a kalapjuk mellé.

Mindig tudta, mire kell nemet mondania? Kitől jött ez a mérhetetlen belső erő, tisztánlátás?

Édesapámtól örököltem. Miután megszülettem, örültek a szüleim, hogy volt mit ennünk. Épült körülöttünk a MÁV-telep, apám géplakatosként dolgozott, anyám a vonat tetején utazott, hogy vidékről krumplit hozzon. Óriásit változott a világ. Az emberségre már nem tartanak igényt. Ahol száz vagy ezer ember közül egyvalaki más irányba megy, az én vagyok. A furakodást, a könyöklést nem szeretem. Aljasság, kétszínűség vagy számítás miatt nem kell szembeköpni magamat. Az egész életemet a hivatásomnak szenteltem. Alázattal, tisztelettel, lemondással. Nem szültem gyereket. A férjemet, az osztrák herceget én vettem meg százezer dollárért. Nekem ne dirigáljon a politika. Tudtam, hogy osztrák útlevéllel szabad lehetek. 1974-ben meg is kaptam.

Mikor érezte először, hogy túl van élete legnehezebb szakaszán, és onnantól fogva már egészen más életszínvonalat követhet?

Kimondhatom a szót, hogy sztár voltam, de mindig hozzáteszem: sosem viselkedtem sztárként vagy celebként. Én egyszerűen klasszikus táncművész vagyok, aki az Operaház tánciskolájában diplomázott. Hogy az lettem, aki vagyok, azt egyedül a szorgalmamnak köszönhetem. Na meg a tehetségemnek és a szerencsének. De hogy mikor jött el az a bizonyos fordulópont az életemben? Amikor kihívtak Frankfurt am Mainba.

Erre hogy került sor?

Megkeresett egy nagyon szép táncos fiú. Mondta, hogy szerződést kapott Frankfurtba, és sztárt keres maga mellé. Évtizedekkel később aztán kiderült: beépített, ide-oda susogó ember volt. Ő intézte el, hogy kiengedjenek. Én kaptam negyvenegy és fél márkát, a lányok a tánckarban tizenegyet, ő meg négyszázat tett zsebre. De 19,5 százalékot haza kellett küldenünk az Interkoncertnek, amit aztán felrobbantottak, a papírok eltűntek, és így lett 110 ezer forint a nyugdíjam.

Miért vált meg annak idején a Pécsi Balett társulatától? Elege lett a balerinalétből, vagy nagyobb feladatokra vágyott, és izgalmasabbnak találta a revü világát? Úgy érezte, ott tud igazán kiteljesedni?

Először is: a MÁV-telep szomszédságában volt az MTK-pálya. Én oda jártam nem egyszer, nem kétszer focizni. Onnan ismertem egy menedzsert, akinek a felesége a Pécsi Balettben táncolt. Minden bemutatón ott volt. Diploma után négy társammal együtt úgy kerültem Pécsre, hogy Aczél elvtárs, a korszak kulturális életének kommunista vezére eldöntötte, nem csak Budapestnek kell a kultúra, vidéken is terjeszteni kell. Így helyeztek le minket Pécsre, ahol harminc napból huszonnyolcat táncoltam. Valósággal faltam a spicc-cipőket. És az a bizonyos menedzser az egyik előadás után a büfében azt mondta nekem: „Maga nem ide való! Maga egy sztár!” Sztár? Én? Akkor még azt sem tudtam, mi az. „Jöjjön fel ősszel Budapestre – biztatott –, bemutatom a Pannónia Vendéglátó Vállalat vezérigazgatójának, aki majd bejuttatja a Kamara Varietébe, és tízszer annyit fog keresni, mint a Pécsi Balettnél.” Tartotta is a szavát. „Hoztam neked egy sztárt!” – mondta később a vezérnek, és onnantól kezdve öt helyen dolgoztam Pesten. Hatalmas munkabírásomnak köszönhetően engem valósággal szétszedtek. Úsztam a boldogságban, hogy dolgozhatok. Frankfurtban aztán egy évig táncoltam. Onnan hoztam haza a Ford Thunderbirdöt, amiből Európában akkor csak egyetlenegy volt, s amire aztán az egész MÁV-telep vigyázott. Minden hónap végén, amint Frankfurtban megkaptam a fizetést, vittem az összeget az autószalonba, csörgettem ki még az aprót is, hogy lefoglaljam a kocsit. Sikerült. Az enyém lett.

Azzal került be aztán A veréb is madár című filmbe, Kabos László partnereként.

Eredetileg csak a kocsim lett volna a filmben. Utólag tettek bele, ha már ott vagyok. Nekem teljesen mindegy, mondtam, és rám húzták az amerikai feleség szerepét. Nyertek azzal, hogy egyéniség vagyok.

Két évvel korábban az Egy magyar nábobban, egy évvel később pedig már Az oroszlán ugrani készül című filmben szerepelt. A bécsi Imperialban pedig a világhírű Josephine Bakerrel táncolt egy színpadon. Ez mekkora elismerésnek számított?

Gondolhatja! Ezt ki kellett érdemelni. Este tíztől reggel négyig dolgoztam. Szabadnap nem volt. Szép időkre emlékeztet. Azok sokkal szebbek voltak, mint a mostaniak, itthon. Itt most az áskálódás, a rosszindulat, az irigykedés dívik. Josephine Baker? Hihetetlenül kedves, ugyanakkor tartózkodó személyiség volt. Elképesztően tehetséges. Lestem minden gesztusát, mozdulatát.

Azzal az úrral, akitől ezt a csodás kastélyt kapta, ahol hatvan éve él, hol találkozott? Mivel érdemelte ki nála ezt a busás ajándékot?

Magamtól én sosem ültem le senkinek az asztalához. Végképp nem a térdére. De volt egy ember, aki olyan kitartóan ostromolt, hogy utánam jött Budapestre. A Moulin Rouge-ban találkoztunk, ahol a Marilyn Monroe-számmal hatszázszor léptem színpadra. Még a csilláron is lógtak. Ez az úr beküldött az öltözőmbe egy üveg pezsgőt a névjegykártyájával. Azt írta rá németül, hogy ha Mohamed nem megy a hegyhez, akkor a hegy megy Mohamedhez. És arra kért, tegyem meg neki azt a szívességet, hogy igyak meg vele egy kávét a Béke Szállóban. Száz márkát adott a főpincérnek, hogy beszéljen velem. Nem kért tőlem mást, csak annyit, hogy mutassam be neki a szüleimet. Én már akkor makogtam németül. Gondolja, hogy kíváncsiak magára a szüleim kint, a MÁV-telepen, ahol a mellékhelyiség a folyosó végén van? Hol mosolyogtam, hol prüszköltem, közben az járt a fejemben, hogy ha már ez a szerencsétlen idejött Frankfurt am Mainból, ki kell, hogy vigyem az édesanyámékhoz. Fél óráig tolmácsoltam neki, aztán megelégeltem. Két héttel később megint szólt a főpincér, hogy ott ül az úr a kis asztalnál, nézi a műsort. Odamentem hozzá, elvettem tőle a pohár pezsgőt, és beleénekeltem a szájába. Irritált, hogy ott van. Mit akar? Arra kért, hogy találkozzunk másnap délelőtt tizenegykor. Átvitt a Lánchídon Budára, ahol életemben akkor jártam először, és elhozott ide, ahol lakom. Ez 63 őszén történt. Letett elém egy papírt tíz telefonszámmal. Úgy mondta, hogy megértsem. „Egy éven keresztül figyeltem magát. Mindent elkövettem, hogy két mondatot beszélhessek önnel. Láttam, hogy éjt nappallá téve dolgozott. Megismertem a szüleit, a helyet, ahol húszéves koráig lakott, és szívta be a szén-monoxidot. Csak csodálni tudom önt. Megvettem magának ezt a házat, a Károlyi grófék vadászkastélyát. Tanulja meg megtartani és fenntartani!” Hát én szólni sem tudtam! És a tíz telefonszám! Hogy ha netán bajba kerülök, akkor hívjam valamelyiket. Mondta azt is, hogy újgazdag, van három gyereke, ő engem nem tud feleségül venni, és meg sem kérdezi, hogy hozzámennék-e. Azzal elment. Hat hónapba telt, míg észhez tértem.

Felfogta egyáltalán, hogy mekkora szerencse érte?

Ugyan! Mint a mérgezett egér, mentem egyik szobából a másikba, másikból a harmadikba. Csak azt tudtam, hogy a becsület hosszú távon kifizetődő.

Kompromisszumok nélkül végig lehet csinálni egy ilyen fényes pályát?

Soha semmilyen megalkuvásra nem voltam képes. Egy amerikai impresszárió átvitt New Yorkba, hogy táncoljak Giselle-t. Nehéz szerep. Borzasztóan készültem rá. De láttam az akkoriban disszidált orosz prímabalerina, Natalja Makarova Giselle-jét, és azt mondtam, Medveczky, most akaszd fel a spicc-cipődet a szögre, vele nem lehet konkurálni. Tudtam, hogy mit tudok, de azt is, hogy mit nem. Az orosz iskolával nem lehet versenyre kelni. Váltottam 12 centis sarkú cipőre, az impresszárió pedig átvitt Hollywoodba, ahol sikerült a próbafelvétel. Várt rám a stúdió igazgatója. Tíz-tizenkét szobán kellett keresztülmenni, míg végre elérkeztem hozzá. Meggyszínű bőrgarnitúra, fotel, kerevet, drága tapéta, dupla steppelésű ajtó, amit azonnal kulcsra zárt a kis köpcös. Na, innentől kezdve kinyíltak az antennáim. Engem soha senki nem akart megerőszakolni. Az iskolában is féltek tőlem a fiúk. Mindenkit megvertem. Aki nem adta oda az uzsonnája felét, az kapott tőlem. Apám elég fiúsan nevelt. Azt mondta, nem él örökké, védjem meg magam. Leültem a kerevetre, rögtön mellém a kis köpcös, és a combomra tette a kezét. Farkasszemet néztünk egy ideig. Isten óvjon körülöttem mindenkit, ha kijön belőlem Kőbánya! Márpedig kijött. Dulakodni kezdtünk. Téptük egymást. Úgy néztem ki a végén, mint Angela Davis. Olyan lett a frizurám, mint az övé. A végén kapott az úr egy finom rúgást a lába közé, és gond nélkül kijöttem tőle. A Metro-Goldwyn-Mayer három társtulajdonosa közül ő volt az egyik. A filmszerep természetesen elúszott, de egy percig sem sajnáltam. Azóta pontosan tudom, hogy mennek a dolgok Hollywoodban.

Itthon is szembe mert szállni bárkivel?

Ha az igazságérzetem azt diktálta, hogy ezt kell tennem, akkor igen. Nem politizálok. Nem vagyok semmilyen párti, mégsem hagytak dolgozni. Belém fojtották a műfajt. Hatvanöt évesen még táncoltam. Szinte mezítelenül, Swarovski-kristályban. Volt egy országos tejakció. Városról városra jártunk, bónokat vittünk, osztottunk. A végén vendégül láttak bennünket a Parlamentben. És jött Orbán. Bódi Magdi állt mellettem, és bizony nem csendesen azt mondtam neki: Úristen, hova kerültem? A törpék országába? A vezér ezt biztosan meghallotta. Na, de bocsásson meg! Teszek rá! Többet vett el tőlem, az egész műfajtól, az idegenforgalomtól, az ország külföldi vendégeitől.

Elárulja, hány szobát használ a kastélyban?

Azt sem tudom megmondani, hány szoba van itt. Örülök, ha azt a szintet tisztában tudom tartani, ahol lakom. Hogy a porszívót még meg tudom fogni, és a derekam nem szakad le. Szeretném eladni a házat, de az egyharmadát akarják megfizetni annak, mint amennyit teljes egészében ér.

Mivel tölti ki a napjait mostanában?

Szokásomhoz híven hatkor kelek. Ha nem jövök ki a kutyákkal, dörömbölnek. Az ajtók le vannak kaparva. Van itt tennivaló bőven. Egy nagyobb szél vagy egy vihar után fenyőtűkön korcsolyázom, és szentségelek. Pedig sokszor órákon át gereblyézek, söprögetek. És itt a rengeteg virág, azokat is gondoznom kell. Ma például délután ittam az első pohár vizet.

Lángra tudna még lobbanni valaki iránt?

Én is emberből vagyok, de borzasztó nagyok az elvárásaim. Vágyom a szeretetre, a megértésre, de azt hiszem, ilyen ember nem született már. Folyton ott motoszkál bennem a kisördög, hogy mindenki csak a házamra pályázik. Az önzetlen szeretet ismeretlen fogalom lett. Nem találok olyan embert, aki nekem lelkileg is, műveltségileg is a partnerem lenne. Képtelen vagyok nyitni egy olyan valaki felé, akin átlátok, és tudom, hogy miért van mellettem. És mennyi hasznos évem van még, mondja?

Ezzel az energiával? Sok!

Ha lenne ideálom! De soha nem volt. Nekem nem a szépség, hanem az a fontos, hogy mi van az illető fejében, szívében. A létért küzdök. Hogy ép ésszel tegyem azt, ami a hátralevő éveimet kitöltheti. Hogy azzal a tartással jussak majd el a Kék Hold völgyébe, amellyel éltem. Kértem, hogy majd hamvasszanak el, mert azt sem várom, hogy egy szál virágot tegyenek a síromra. Nem azt a világot éljük.