„Hogy kerül egy maffiózó mobiltelefonja Jézus lábához? Milyen krimi az, amiben egy gumimatrac a gyilkos? Mi a csuda az a böngyörkefesztivál? Nem mindegy? Legyen zene, legyen tánc!” – olvasom az egyik miskolci könyvesboltban Lackfi János könyvének fülszövegét, és szinte azonnal beugrik róla Veres István Fazonigazítás című novellájának kezdősora: „Hitler tehát nő volt!”. Elégedett mosollyal viszem oda a pénztárhoz és szorítom a mellkasomhoz fizetés után, úgy reménykedve a bejgliségben, mint a lángosságban vagy a paprikáskrumplisságban szokás.
Azt gondoltam, a Bejgliköztársaság lesz az új magyar narancs. Fél évig csak várt és ért a polcomon, megjárta velem Kassát, Nyitrát és Pozsonyt is – továbbra is érintetlenül, végül egy háromnapos hosszú olvasás során fogyasztottam el kisebb-nagyobb szeletekben. Az egész bejglit. Az egész köztársaságot. Nem habzsoltam, mégis megülte a gyomrom.
A hozzávalókat egy tálban összekeverjük
A kötet a Cérnaszál című novellával indít, amiben az elbeszélő a 2019-es budapesti hajókatasztrófáról emlékezik meg. Ez furcsa volt: nem a téma, hanem ez a szöveg mint kezdőnovella egy 2022-es kötetben. Aztán rátalálok a szövegre Lackfi Facebook-oldalán, és rájövök, miért érzem azt (szinte) az egész mű olvasása közben, mintha Facebook-bejegyzéseket olvasnék. Mert azok is.
Ahogy haladok tovább, kezd bejglisedni az a köztársaság: a nagypapa, akit csak addig tölt el jó érzéssel, hogy tanítja kaszát élesíteni az unokáját, amíg az nem jobb benne nála; az örökségét az egyházra hagyó nagymama, aminek következtében a család meg akarja verni a temetést levezénylő papot; az alkalmazott, aki puszta kedvességből rendel vizet, majd megtudja, hogy a főnök mindig „kéz alól” veszi, mert úgy olcsóbb, és ezen spórol.
Lackfi minél részletesebben akarja bemutatni a 2020-as évek magyar életérzését, ezért természetesen a koronavírus-járvány is megjelenik. Az embernek azonban az az érzése támad a Covid-novellák olvasásakor, mintha nem az egész világot érintő pandémiáról, hanem egy ilyen magyar variánsról lenne szó: az emberek tagadják, hogy létezik („SZFE, ami afféle betűrejtjel lehet, tán titkos szervezeté, mely Szabad Forradalmi Erőként kíván hatalomra kerülni?” – gondolkozik a mindent tagadó Gábory Koszta Ödön a Nincs is világháború című novellában), egymást hibáztatják, amiért otthon ragadtak, és nem hallják a másikat a maszktól („Pfubububú. Mondja. Én meg találjam ki, hogy le kell térdelni”). A szerző a maszkot olyan következetesen nevezi „nyunyukának”, mint az alkoholfogyasztást „tütükézésnek”. Becenevet pedig többnyire annak adunk, amit nem akarunk nevén nevezni.
A bejgliket egyenlő távolságra helyezzük el egymástól
Az egyik legkiemelkedőbb téma a kötetben a generációk közötti meg nem értés: „Ha meggyönnek is, mind csak a telefonjukat nyomdossák. Unnak jönni, ki kell mondjam, mert a háborús történetekkel traktálod őket. Nem is voltál te háborúba, még meg se születtél” – mondja Klárika férjének a Szuszogók című novellában. „Attól még mondhatok történeteket. Nem láttak ezek háborút, csak a nyamvadt sorozatokban, az meg nem olyan” – válaszolja Győző. Lackfi egyébként elég következetlenül használja a tájszavakat, csak oda illeszti őket, ahol „úgy érzi”, pedig igazán érezhetné többször is. A novellában az unokák nem „gyönnek”, de a fagyis autó pusztán nem jön.
„Mikor apám a nappaliban lógó Buddha-képet, a feszületet és az amerikai Szabadság-szobrot lecserélte Kádár Jánosra, Leninre és Misa mackóra, igazából nem szúrtuk hasba magunkat. Valaminek lennie kell ott a falon. Nem tök mindegy?” – így kezdődik Az ember, aki visszaköltözött a retróba című novella, ami jól reprezentálja a szülők generációjának hozzáállását az egész kötetben. A korosztály ugyanis a vírus okozta bezártság miatt nosztalgiázik, és nosztalgiázni kénytelen velük együtt az egész család is. Még akkor is, ha a Hajdú-mosógép a csempét is leveri, meg a ruhát is szétszakítja. „Ilyen karakteres.”
„Mint tudjuk, Magyarország a Jóisten kalapja, s egy karika bejgli a kokárda rajta…”
Szurkáljuk meg villával, így fog távozni sütés közben a gőz
Sikertelen megtermékenyítés, lopás, fenyegetés, tervezett és véletlen gyilkosság – nagyjából ilyen eseményekkel folytatódik a kötet, miközben minden egyes karakter láncdohányos, vagy az volt, vagy az lesz. A könyv nagy részét izzadó tenyérrel, feszült háttartással olvastam, és nem tudtam elképzelni, miért van mindenki életében ennyi tragédia, és azt pláne nem, miért kell mindegyikről írni. Sírva vigadásom közben rájöttem: itt Lackfi a magyarság maga, és engem is azzá tett, mert mindenkinek elkezdtem panaszkodni a könyvről. Van-e ennél magyarabb dolog?
Az összes novella közül a Böngyörkefesztivál Kustón volt az, amely miatt érdemes volt veresistvános hitben a mellkasomhoz szorítani a kötetet még áprilisban. A történetben Kustó polgármestere képviselői gyűlést tart a helyi kocsmában. A résztvevők azt vitatják, hogy lehetne fellendíteni a község idegenforgalmát. A polgármesternek eszébe jut, hogy mivel Kustó évszázadokkal korábban a böngyörkéről volt híres, rendezzenek egy böngyörkefesztivált. Minden szereplőnek érdeke fűződik az ügyhöz: az egyik felesége a helyi étterem tulajdonosa, a másik fia felvételeket készítene a fesztiválról, a harmadik pedig a kultúrházban szállásolná el művész barátait. A novella felénél megszólal a testület egyetlen női tagja: „Erik, talán hülyeséget kérdezek, de mi a túró az a böngyörke?”, mire megtudjuk, hogy a polgármesteren kívül senki más nem tudja. Sőt, az egyetlen, a Nemzeti Mezőgazdasági Génbankból hozott, cserépbe ültetett böngyörkemagot a macska véletlenül leverte, így termeszteni sem sikerült.
A megoldás: csináljanak böngyörkefesztivált böngyörke nélkül, hiszen úgysem tudja meg soha senki, hogy semmiben sem volt böngyörke. Mivel minden szereplőnek érdeke fűződik hozzá, az eseményt megtartják. Böngyörke nélkül.
Oldalt folyik ki a töltelék, a teteje berepedt
A nagy bejgliháború című utolsó, hetvennegyedik novella után kicsit csalódottan tettem le a kötetet. Szóval ennyi? Ennyi a magyarság? Kokárda, rajta a bejgli? Ez lenne a címadó novella? Hogy egymás bejglijeit mérik össze, ez a Bejgliköztársaság? A töltelék valahogy száraz is maradt, meg túl is csordult. A hetvennégy novella rengeteg egy könyvhöz, fárasztó minden mű elején újra meg újra felvenni a fonalat: új szereplők, új környezet, új bejgli, új tragédia. „Anyuka mentegetőzve hozta a maga két rúdját, mert oldalt kifolyt a töltelék, de Bandi résen volt, rávágta, ő azt szereti a legjobban, pláne, ha odasült egy kicsit.” Bereped a teteje, oldalt folyik ki a töltelék, mégis ez a miénk. És ugyebár azt szeretni szokás.
Nem véletlenül látunk az interneten olyan cikkcímeket, mint: „5+1 hiba, amit bejglikészítéskor elkövethetsz”, „Bejglirecept – problémák és megoldások” vagy „Pékmestertől tanultuk meg, hogy nem reped szét a bejglink teteje”. A bejgli ugyanis kényes tészta, úgy kell rá vigyáznunk, mint a karácsony meghittségére. A családra. Vagy egy köztársaságra.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.