A láz neve: Semmelweis – Interjú Vecsei H. Miklóssal

Koltai Lajos, a Kossuth-díjas operatőr-rendező irányításával készült alkotás nem mindennapi feladat elé állította a színpadon Rómeót és Nemecseket, József Attilát, Miskin herceget, II. Richárdot és Hamletet megformáló, harmincegy éves színészt. Amellett, hogy valós személy jellemében kellett a lehető legmélyebbre merülnie, a szerepformálással járó technikai elvárások is komoly kihívás elé állították. Például a boncolás eszközeinek pontos használata, a méhlepény megvizsgálása, a szülőszobai epizódok hiteles megjelenítése. Alakításáért a tavalyi Los Angeles-i Magyar Filmfesztiválon a legjobb színész díját nyerte el.

Könnyű szívvel várt erre a rendkívüli színészi lehetőségre? Biztosra vette, hogy nem kell elsietnie a döntést, bárkinek, bármire igent mondani csak azért, hogy a mozivásznon is megmutathassa színészi kvalitásait?

Nincs erről így szó. Nálunk a színész elmegy egy többkörös válogatásra, és a végén, ha szerencséje van, jól teljesít, megkapja a szerepet. Első körben azonban nincs ott sem a rendező, sem az operatőr, csak egy castingoló. Ő ül a cég kanapéján, kézikamerával felveszi a jelenetet, a színész egy vállfához mondja el a szöveget, amit jó esetben előző nap megkap, de a legtöbbször inkább ott, a helyszínen, ahol egy colstokkal lemérik a mell- és derékbőségét. Ilyen helyzetben én egyszerűen nem tudok teljesíteni. Zavarba jövök.

Begörcsöl, vagy elönti a düh?

Egyik sem. Olyan, mintha pék lennél, és azt kérnék, cseréld ki egy Audi kerekét. Nem érzem azt, hogy én erre bármilyen szinten képes lennék. Meg is beszéltem magammal, hogy a színház az én terepem, nekem az elég. A színház hatása érdekel.

Erre megtalálta Koltai Lajos, és minden egészen máshogy történt?

A tanár úr személyesen hívott fel, és mondta, hogy el tudná képzelni velem ezt a filmet. Arra kért, hogy találkozzunk, beszélgessünk. Az első perctől kezdve éreztem a személyes érdeklődését és a bizalmát. Nekem pedig ez kell ahhoz, hogy elkezdjem a szereppel való foglalatoskodást.

El is maradt akkor a hagyományos casting?

Nem az volt az első lépcsőfok, hogy itt a jelenet, mondd bele a kamerába! Szia, ki vagy, hogy vagy, mit mond neked ez a történet, te miért küzdöttél az életben, milyen a viszonyod egy újszülötthöz, hogyan látsz egy szülő nőt, árult már el valaki? Ilyen kérdésekre kellett válaszolnom. Nekem öt testvérem van. Édesanyám sokszor szült. Látom az ő harcait. Magyarországon a szülő nők nehézségeit.

Hogy hova mennek szülni, kit választanak, milyen orvost és milyen módját a szülésnek?

Magyarországon egy állami kórházban ma nem is választhatja meg a nő, hogy kinél szül. Sem az orvost, sem a szülésznőt. Ebben a filmben százhetven évvel ezelőtt járunk az időben, és Semmelweis vissza-visszatérő kérdése a bécsi klinikán, hogy kivel szeretne szülni. Ez ugyanis a nő döntése.

Hogyan készült fel a szerepre, milyen utat járt be előtte? Egy amerikai színész erre a kérdésre alighanem azt válaszolná, hogy heteket töltött a szülészeten, nézelődött, kérdezősködött.

Fontos része volt az előkészületnek az Orvostudományi Múzeum igazgatójának két előadása. A forgatás alatt pedig végig mellettünk volt egy bába, és már előtte is vele készültünk. Ő fel is tűnik egy-két képen a filmben. Egy boncmesterrel is kapcsolatban voltunk. Ő tanított meg arra, hogyan használjam a késeket. A hitelesség minden téren elsőrendű szempont volt.

Mire figyelt elsőként a forgatókönyvben? A dialógokra, a karakterekre, Semmelweis bonyolult egyéniségére? Hirtelen haragú és önfejű ember volt, könnyen megsértett másokat, sokszor nem a legmegfelelőbb szavakat használta.

Mindezzel együtt fenomenális személyiség volt. Ami már első olvasásra sokat nyomott a latban: nem kopogtak a mondatok. Játszhatók voltak a jelenetek. Majdnem mindegyikben volt valami fordulat. A filmkészítésnek ez olyan alapja, amelyről sokszor megfeledkeznek. Hogy a jelenetnek vinnie kell a történetet. Az elején még lehetnek információk és dokumentumjellegű momentumok, de aztán mennünk kell a katarzis felé, és ebben nagyon erős volt a film forgatókönyve. A fordulatok jó helyen és a kellő pillanatban vannak elrejtve. Ez nemcsak a történetmesélés szempontjából fontos, hanem a karakter érzelmi hullámvasútja miatt is. Hogy a néző megérezze, ez az ember az élete végén, sok-sok idegösszeroppanás után, a saját családja által elárulva, egy ideggyógyintézetben megalázva, összeverve hal meg. Ha ugyanis egy ember így fejezi be az életét, már húsz évvel korábbi történéseket is láttatnom kell, hogy nem akármilyen úton jutott el a végső tragédiáig. De ebben a filmben csak 1847-ben látjuk őt.

Volt egy kimondottan legnehezebb napja a forgatáson, amikor a film lelkileg vagy akár fizikailag legmegerőltetőbb jelenetét vették fel?

Lineárisan nem építkezhettem a filmben, hiszen nem sorrendben vettük fel a jeleneteket. A legelső forgatási napon a film végét csináltuk meg. A tárgyalási jelenetet. Baromi nehéz volt kitalálni, hogy ott mi legyen a szememben. Egy film forgatásán az is megesik, hogy kilépsz egy ajtón, és két hónap múlva forgatod az ajtó túloldalát. Ebben nem sokan segítenek. Ez a te feladatod. Hogy az az ember jöjjön ki, aki korábban bement. Ezért nem is volt olyan jelenet, amelyről úgy éreztem volna, hogy ha ez jól sikerül, akkor valami lényegit megfogtunk. Inkább mindig az aznapi feladatra koncentráltam. Hogy minden jelenet igaz és valódi legyen. Hogy az tényleg megtörténjen. Ebben Koltai tanár úr és a színészkollégáim is nagyon jó partnerek voltak.

Mennyit vitt haza mindabból, amit a forgatáson kellett megélnie? Volt, ami lelkileg különösen megviselte?

Alapvetően nem így működik a színész, hogy viszi, cipeli, aztán leteszi a szerepét. Én nem egy karaktert játszom el, hanem saját magamat egy megírt helyzetben. Nem tudom átélni Semmelweis életét, őrültségét, csak a sajátomat. Ami ott van a vásznon Semmelweis szemében, az az én szemem, az én történetem. Ezért, amikor vége a forgatásnak, nem Semmelweis őrültségét kell letennem, hanem amit előhívtam a saját múltamból. A színész abból tud felépíteni egy figurát, ami vele történt meg. Lehet, hogy elvesztetted a szerelmedet, és elárult egy barátod, de milyen az, ha a szerelmed a legjobb barátod, és ő árul el? Egy színész életében nagyon izgalmas pillanatok, amikor a kamera előtt vagy a színpadon új érzésekkel találkozik. És lehet, hogy éppen ezekkel az érzésekkel tudom felépíteni a karaktert.

József Attilát vagy Semmelweis Ignácot, tehát valós személyt megformálni sokkal nagyobb felkészülést kíván, mint eljátszani egy fiktív figurát.

A munka tétje lesz nagyobb. Semmelweis esetében tudom, hogy olyan személyt formálhattam meg, akinek a mai napig – egy kis részben – minden ember köszönheti az életét, hiszen a bécsi közkórházban ő jött rá, hogy a gyermekágyi lázat az orvosok és az orvostanhallgatók okozták azzal, hogy boncolás után fertőtlenítetlen kézzel vizsgálták a várandósokat. Ha fiktív karaktert kap a színész, például Sebastiant a Vízkeresztből, akkor is úgy jár el jól, ha a szerep fontosabb neki, mint ő maga. Semmelweis nagysága, története bőven túlmutat az én életemen. A mai információáradatban azonban egy olyan megjelölés, hogy az anyák megmentője, az orvostudomány legendája, nem ad sokat. Viszont az a küzdés, amin egy ember átmegy, hogy megtartsa maga mellett azokat, akiket szeret, az mindannyiunkat érintő feladat. S a legtöbbünknek talán éppen erről szól életének a nagy része. Hogy nem tud igazán közel kerülni azokhoz, akiket szeret, sőt még el is veszíti őket.

Nemecsekként a Vígszínházban dús szőke hajjal ismerte meg a közönség. Semmelweisként sötét tónusra váltott, most viszont egészen rövid a frizurája. Szereti ezeket a feltűnő, külső változásokat?

Nagyon. Vannak kollégák, akik meg sem ismernek. Elsétálnak mellettem. Van, akinek újra be kell mutatkoznom. Színészként nagyon jó, ha több arcot tudsz mutatni. Persze egy idő után elfogynak a variációs lehetőségek, de még sok minden nem voltam. Most Radnóti Miklós naplóját és leveleit olvasom. Halálának 80. évfordulójára készülünk. József Attila születhetett volna bármilyen korban, aligha tudta volna végigélni az életét. Radnóti minden bizonnyal igen, ha más világba születik. Emberi ésszel fel nem fogható, amit ő a haláláig kibírt. Most az ő verseiben mélyedtem el. A mai háborús időkben szinte lelkigyakorlatszerű az ő 1939 utáni költészetével való találkozás.