20 éve jelent meg A Karib-tenger kalózai első része. Miben vétkes a Disney?

Mit is értünk „kalózon”? A legegyszerűbb magyarázat talán az volna, hogy minden olyan rablót és fosztogatót, aki elsősorban a vizeket, vízpartokat terrorizálja. A jelenség legalább annyira öreg, mint a vízi közlekedés, hiszen egy ponton maga Julius Caesar is összetűzésbe keveredett a tenger banditáival, és napjainkban is számtalan területet kísértenek, elég csak a szomáliai vagy maláj partokra gondolni. A popkultúrában viszont nagyrészt a Karib-térség 17–18. századi kalózai váltak ismertté, a kalózkodás „aranykorának” képviselőivé. Az okok tulajdonképpen egyszerűek: a Karib-tenger szigetektől hemzsegő világa – melyek többsége az európai eredetű betegségek miatt ekkorra őslakosok nélkül maradt – remek lehetőséget nyújtott bujkálásra és rajtaütésekre, a Kelet-indiai Társaság kereskedelmének köszönhetően pedig célpont szinte mindig akadt a környéken.

Hősök vagy gazfickók?

Merthogy a kalózokat elsősorban egy érdekelte: a zsákmány. Legyen az anyagi vagy testi. Raboltak, gyilkoltak, erőszakoltak, fosztogattak. Törvényen kívül álltak, akárcsak Robin Hood, és hozzá hasonlóan maguk is idealizált figurákká váltak. Elvégre ki ne akarna hátat fordítani a társadalom könyörtelen fogaskerekeinek, és nekivágni a végtelen óceánnak, gazdagságban és egyenlőségben élni? Pontosan erre a fantáziára játszott rá Robert Louis Stevenson regénye, A kincses sziget, a popkultúra talán legismertebb kalóztörténete. A mű nemcsak a kalandvágyból kalózok közé szegődő fiatal motívumát hintette el, de Long John Silver személyében a különc, tiszteletet parancsoló, világjárt kalózkapitányét is. Ezt a Disney szinte csont nélkül a magáévá tette az 1967-ben nyílt, A Karib-tenger kalózai című vidámparki attrakcióval, melyből 2003-ban elkészült mindannyiunk nagy filmkedvence, Johnny Depp főszereplésével.

A történet várhatóan nélkülözött minden, a kalózokra jellemző kegyetlenséget, sokkal inkább afféle tengeri lovagokként, izgalmas kincsvadászatok és nemes küldetések ügynökeiként ábrázolta őket. Garázdaságuk egyedül furfangos észjárásukban nyilvánult meg, ettől eltekintve nemes kalandorok voltak, szemben a Kelet-indiai Társaság számító, korrupt katonáival. Mégis ki állna ez utóbbiak oldalára?

Mocskos hétköznapok

Például az, aki nem akar mocsokban élni – a kalózok ugyanis rendszerint abban éltek. Bár a film nem vonakodik koszosnak, ápolatlannak mutatni őket, úgy érezzük, ez inkább látványelem, korhű „kosztüm”. Nem adja vissza azt, hogy tulajdonképpen mennyire undorító volt egy kalózhajón élni. Egy zsúfolt lélekvesztőn, ahol még étkezni is csak rendszertelenül és hiányosan volt lehetőség, ami aztán betegségek egész armadájához vezetett. A leggyakoribb természetesen a skorbut volt, köszönhetően a C-vitamin-hiánynak, azonban a malária és a szifilisz is gyakorta látogatták a fedélzeteket – az állandó részegeskedés mellett pedig feltehetően az emberek gyomortartalma is rendre beszállt a buliba.

Nem csoda, hogy a hajókat olyan gyakran sikálták, tisztították, amit a film is bemutat, bár inkább szórakoztató, közösségformáló eseményként. Ezt a közösséget egyébként különféle szabályokkal tartották egyben; na nem egy, a filmben feltűnő, átfogó kalóztanács szabályaival, ilyen létezéséről ugyanis nem tudunk. A kalózhajók mindegyikének megvolt a saját szabályrendszere, emellett pedig íratlan, kimondatlan elvekhez is tartania kellett magának azt, aki életben akart maradni.

A hírnév ára

A legtöbb szigorú elv a kapitányt érintette, akinek félelmetesnek, tiszteletet parancsolónak kellett lennie. Ha túl gyakran adott kegyelmet, vagy nem harcolt elég hatékonyan, rendszerint a saját legénysége végzett vele. Jack Sparrow, aki a filmekben egyetlen embert sem öl meg (az az egy is feltámad, akit igen), valószínűleg nem húzta volna sokáig. Bár a filmek igyekeznek őt laza erkölcsű, kiszámíthatatlan figuraként ábrázolni, meg sem közelíti a valódi, ismert kalózkapitányokat, akik a kifosztott hajók ártatlan matrózait, utasait többnyire hagyták megerőszakolni, meggyilkolni vagy rabszolgasorba adni.

A filmbeli kalózok nagyrészt a korrupt brit sereggel, illetve egymás közt küzdenek, holott a valóságban elenyészően ritkán támadtak egymásra. A tengerészettel már annál gyakrabban kerültek összetűzésbe (érthető, hiszen kereskedőkre támadtak, akik ezért egyre gyakrabban szerződtettek hadi kíséretet), bár ez rendszerint a halálukhoz vagy bebörtönzésükhöz vezetett; a legnagyobb kalózok többsége – például Feketeszakáll is – éppen a gyors és nyilvános halálnak köszönhetően vált mártírrá és legendává. Hogy a legjobb, soha el nem csípett kalózok hogyan tengették a mindennapjaikat, azt igazából nem tudhatjuk.

A Karib-tenger kalózai ügyesen folytatja A kincses sziget hagyományát, megőrizve a kincsvadászat mítoszát és románcát az utókornak, és fedve a tényt, hogy a valódi kalózok mocsokban szenvedtek, alkoholba fojtották bűntudatukat, és minden parton a bitófa várta őket.