Eutanázia, pro és kontra: alapjog-e a méltó halálhoz való jog?

A halál és a meghalás témája még ma is tabunak számít. Karsai Dániel ügye kapcsán most mégis élénk vita alakult ki a magyar közbeszédben a méltóságteljes halál és az eutanázia kérdésében (lásd a jegyzetet a 33. oldalon). Miért fontos erről beszélni?

Az eutanázia nem csak az eutanáziáról szól, hanem egy része, s ez a halálhoz, illetve a saját halálunkhoz való viszony. Olyan fogalmak kapcsolódnak hozzá, mint az önrendelkezés, a döntéshez való jog, a méltóság, de ide tartoznak az élet értelmével kapcsolatos kérdéseink is. A halálról való gondolkodást hajlamosak vagyunk elodázni, arra hivatkozva, hogy ráérünk vele foglalkozni akkor, ha eljön az ideje.

Magyarországon és Szlovákiában a törvény biztosítja a kórházi ellátás visszautasításának jogát, azaz a passzív eutanáziát. Ez a gyakorlat bizonyos betegségek esetében lerövidítheti a szenvedést. Miben különbözik a passzív eutanázia az aktív eutanáziától?

Aktív eutanázia az, ha a beavatkozást orvos végzi. Ez gyakorlatilag halálba segítés. Passzív eutanázia pedig az, ha az életet meghosszabbító kezelést a beteg kérésére elmulasztja az orvos. Ez a halni hagyás. Fontos megemlíteni a palliatív ellátást is, amikor a terminális szakaszban lévő betegek tüneteinek enyhítése a cél, hogy a gyógyíthatatlan betegek esetében csökkentsük a szenvedést.

Az eutanázia-vitában melyek a legfőbb érvek pro és kontra?

Az egyik központi témakör a méltóság kérdése. Az emberi méltósággal kapcsolatban egyesek arra helyezik a hangsúlyt, hogy a méltósághoz – s így a méltó halálhoz – való jog alapjog. Itt az orvosi esküben vállalt kötelezettség és a beteg részéről a kezelés visszautasításának joga kerül egymással szembe. Az egészségügyi törvény kimondja, hogy az életmentő vagy életben tartó kezelés olyan súlyos betegség esetén utasítható el, amely az orvostudomány állása szerint gyógyíthatatlan, és megfelelő egészségügyi ellátás mellett is rövid időn belül halálhoz vezet. Ilyenkor az egyik oldal azzal érvel, hogy az életmentő kezelés valójában megakadályozza a halál természetes bekövetkeztét, míg a másik oldal a törvényre hivatkozik, amely alapján nem egyértelmű, hogy a haldoklás során mi számít rövid vagy hosszú időnek.

Igazuk van-e azoknak, akik a szenvedés csökkentésére hivatkozva szeretnék legalizálni az eutanáziát?

A csillapíthatatlan szenvedés megszüntetésére való hivatkozás az egyik leggyakoribb érv. Fontos azonban tisztázni, hogy a szenvedés csökkentésére vonatkozó orvosi gyakorlat sokkal összetettebb, és ez a kérdéskör nem korlátozható az eutanáziával kapcsolatos vitára.

Ki mérlegeli azt, hogy az eutanáziát valóban a beteg kéri-e, nem pedig – bármilyen okból – egy külső személy?

Ez egy fontos szempont, hogy hogyan biztosítható az ún. befolyásmentesség, vagyis hogy az egyén halála nem áll-e mások érdekében, nincs-e kiszolgáltatva külső nyomásnak, és rendelkezésére áll-e minden olyan információ, ami a döntéshez szükséges. Az eutanáziában egyébként mindenképpen részt vesz külső személy, hiszen a beteg egy másik ember – egy orvos – cselekvését vagy nem cselekvését kéri, amikor például visszautasítja az életmentő beavatkozást. Az önrendelkezése tehát óhatatlanul is kihat egy másik emberre. 

A hatályos magyar jog szerint egy súlyos betegséggel küzdő embernek milyen lehetőségei vannak, ha véget akarna vetni az életének?

A magyar jogszabályok szerint az életet meghosszabbító kezelés vagy beavatkozás visszautasítása csak abban az esetben érvényes, ha a beteg megvizsgálása után egy háromtagú orvosi bizottság egybehangzóan, írásban úgy nyilatkozik, hogy a beteg a következmények ismeretében döntött, és az orvosi bizottság nyilatkozata után a harmadik napon a beteg két tanú előtt, ismételten kinyilvánítja a visszautasításra irányuló szándékát, melyet közokiratba vagy teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalnak. Ez az eutanázia passzív formája.

Ki kérvényezheti az eutanáziát? Csak a súlyos betegségben szenvedő személy? Vagy ha már a beteg olyan állapotban van, hogy nem tud erről dönteni, akkor a család, a gyám vagy az orvos is kérvényezheti?

Az élet végére vonatkozó döntéseket akkor is meg lehet hozni, amikor még nem aktuális ez az élethelyzet. Az ún. élő végrendelet keretében előre rendelkezhetünk arról, hogy később milyen életmentő beavatkozásokhoz járulunk – vagy nem járulunk – hozzá. Mesterséges lélegeztetés, dialízis, mesterséges táplálás és így tovább. Létezik egy erre vonatkozó formanyomtatvány, amelyen ezek bejelölhetők. Azért is érdemes ezeket még akkor áttekinteni, amikor nem aktuálisak, mert így van időn megismerkedni ezekkel a fogalmakkal, és sürgető körülmény nélkül tudunk mérlegelni, át tudjuk gondolni a válaszainkat. Kijelölhetünk valakit, aki majd helyettünk fog dönteni egy olyan helyzetben, amikor mi már cselekvésképtelenek leszünk. Az élő végrendeletet közjegyzői ellenjegyzéssel kell ellátni, de a későbbiekben bármikor módosítható.

Miért félnek az emberek az eutanáziától?

Mert az eutanázia kapcsán a halálról gondolkodunk, a halálhoz való viszonyunkról és a halálfélelmünkről is. Ezek a témák összemosódnak a közbeszédben. Sokszor látjuk, hogy az emberek nem is annyira a haláltól félnek, sokkal inkább a haldoklástól, a szenvedéstől, a kiszolgáltatottságtól és a méltánytalan bánásmódtól. Ezekről ugyanis keveset tudunk. A haldoklás ugyanis még a halálnál is nagyobb tabu, hiszen általában kórházi környezetben, izolálva történik. Ha valaki kísérte már hozzátartozóját a haldoklás során, akkor van erről tapasztalata, de inkább az a jellemző, hogy erről a családon belül sem beszélnek. Nincs tehát kollektív tudás, amely eligazíthatná, felkészíthetné az embereket életüknek erre a szakaszára. S amit nem ismernek, az félelmetesnek tűnik. Nemcsak az eutanázia, hanem a meghalás módja is.

Helyes lenne, ha törvényileg engedélyeznék az eutanáziát a halálos betegségek végstádiumában szenvedő emberek részére?

Személyes véleményem az, hogy a magyar társadalomban ez még nem lenne időszerű. Az életvégi döntésekkel vagy a palliatív ellátás lehetőségeivel kapcsolatos tájékozottság egyelőre nem megfelelő. Ahhoz, hogy egy ilyen témában törvényi döntés születhessen, olyan átfogó társadalmi és szakmai párbeszédre lenne szükség, amelyben nem az eutanázia keretében beszélünk egy sokkal szélesebb témakörről, hanem fordítva, a halál és haldoklás témakörén belül beszélünk egyebek mellett az eutanáziáról. Egyelőre hiányzik a szakmai párbeszéd a palliatív ellátások és az életvégi döntések szempontjából meghatározó ellátórendszer kapcsán, ez viszont elengedhetetlen ahhoz, hogy egy ilyen horderejű kérdésben neki lehessen kezdeni a törvény előkészítésének.

Belgiumban és Hollandiában a törvény engedélyezi az orvosok számára a kiskorú gyermekek eutanáziáját, amennyiben a gyermek gyógyíthatatlan és elviselhetetlen szenvedést kiváltó betegséggel küzd. Gyermekek esetében ki hozhatja meg a döntést?

Csecsemőknél a szülők és az orvosok közösen hoznak döntést, nagyon szigorú feltételek mellett, ha nincs lehetőség a túlélésre, kilátástalan a prognózis, és elviselhetetlen szenvedést él át a csecsemő. Kiskorúak számára a törvény lehetőséget ad arra, hogy önállóan kérelmezzék az eutanáziát abban az esetben, ha állandó és elviselhetetlen fizikai szenvedéssel járó, nem enyhíthető, rövid időn belül halálhoz vezető súlyos és gyógyíthatatlan betegségből eredő állapotban vannak. 

A keresztény egyházak az élet szentségére hivatkoznak, s azt mondják, az életet az Isten adta, ezért csak ő veheti el. Ellentétben áll-e az eutanázia a vallással?

A vallási meggyőződés támpont az embereknek arra, hogy milyen formában gondolkodnak az életükről és a halálukról. Az egyes vallásoknak vannak erre vonatkozó iránymutatásaik, amelyeket az emberek a hitük szerint követnek. Inkább az a problematikus, ha egy családon belül például konfliktus alakul ki egy ilyen hitbeli döntés meghozatala kapcsán – és a családtagok, hozzátartozók nem értik meg az érintett döntéseit. Általánosságban kijelenthető, hogy az eutanázia nehezen egyeztethető össze az egyházak iránymutatásával. A társadalmi vitában azonban az egyházi álláspontnak is szerepet kell kapnia.

Karsai Dániel kérvénye kapcsán egyes papok és vallási vezetők – így például Fabiny Tamás evangélikus püspök – támogatásukról biztosították a méltóságteljes halál jogáért harcoló Karsait.

A társadalmi párbeszéd része az, ha képesek vagyunk árnyaltan, doktrínamentesen gondolkodni. A püspöki kiállás is azt üzente, hogy elengedhetetlen aktualizálni a gondolkodásunkat, tiszteletben tartani az érintettek helyzetét, és az egyháznak is nyitottnak kell lenni azokra a folyamatokra, amelyek egy társadalomban jelen vannak. Egy ilyen megosztó témával kapcsolatban ez is egy nagyon fontos társadalmi üzenet.