Versbe szedett élet

Mint az a híres rokonok esetében is lenni szokott, az egyik embert szárnyra kapja a hírnév, míg a másik árnyékban marad. Erről hirtelenjében a híres erdélyi párhuzam, a Tamási fivérek jutnak eszembe.

Lehet, hogy közhelynek hangzik, de Jenő bácsi fürgeségének, frissességének köszönhetően húsz évet letagadhatna a korából. Olyan vehemenciával nyit ajtót, mintha régi ismerősök érkeznének a szomszédból. Pedig, lévén csak lakcímünk, bejelentetlenül jövünk. Ez azonban egy nyitott ember esetében nem lehet akadály. Amikor elém rakja a bibliányi kötetbe foglalt verseit, alig tudom elfojtani megdöbbenésemet: 606 oldalon 1450-et tartalmaz a vaskos könyv. Amely korántsem teljes, hiszen az öregúr még több száz vers tervét őrizgeti. Abban máris megegyezünk, hogy a terv megvalósulásához legalább még százötven évig kellene körmölnie.

* Hány év alatt hozta össze ezt a tekintélyes mennyiséget?

17 éves koromból, 1947-ből van a legrégebbi följegyezve, de annál hamarább is írtam. 1949-től küldöztem a verseimet az Új Szónak. A válaszok szinte mindig ugyanazok voltak: »A verse jó, de nem közölhető.« Persze, mert nem volt benne a Vörös Hadsereg, meg Sztálin, meg a leninizmus, meg hasonlók. Akkor ilyen világ volt. Személyesen is érdeklődtem a szerkesztőnél. Kihúzta a fiókját, és megmutatta, mennyi vers tornyosul ott. Akkoriban mindenkinek azt válaszolták, hogy olvasson többet. Nekem ugyan ilyet nem írtak, minek is írtak volna? Nekem a kisujjamban volt Petőfi, akit imádtam. Persze nem csak őt: az egész 19. századot, de az előtte levőket is. A moderneket nem szerettem.

* De láthatóan nem tudták elvenni a kedvét. Elmondaná dióhéjban az életét?

Pozsonyeperjesen születtem. Gyermekkoromban a kecskét legeltettük a Duna-parton. Ezt csak azért említem, mert kölyökként annyi követ dobáltunk a Dunába, hogy később a hadseregnél megnyertem a divíziós gránátdobó versenyt. Addig ötven métereket dobáltak a legjobbak, én 100 méter fölött. A parancsnok el is nevezett élő gránátvetőnek. Édesapám fogtechnikus volt, Olaszországban tanulta a szakmáját. Édesanyám egyszerű, szegény családból származott. Alig keltek egybe, kitört az első háború, s apámnak be kellett rukkolnia. Négy év háború és még hat év távollét alatt, tíz évig egyedül nevelt bennünket az édesanyánk. Nagyanyám emiatt bántotta is: »Pont ehhez a csavargóhoz kellett hozzámenned?« – verte a fejéhez. Pedig apám a legtehetségesebb gyerek volt a faluban, valóságos polihisztor. Amellett, hogy életében nem járt semmilyen iskolába. Édesanyám tíz gyermeket szült. Ketten korán meghaltak, nyolcan voltunk testvérek.

* Jenő bácsi milyen iskolát végzett?

Magyar–orosz szakos tanári oklevelet szereztem, s mivel imádom a gyerekeket, egy kisiskolába kértem magam. De azelőtt voltam én sok minden. Például ács, nevelő, előadó az atomfegyverek elleni védekezésben, végül magyar–orosz szakos tanító. Pedig sosem akartam tanító lenni, soha eszembe sem jutott. A véletlen hozta így. Ugyanis rövid ideig, 1952-ben a Szakszervezeti Közlönynél dolgoztam szerkesztőként, akkor még hét elemivel. Akkoriban hetilapként jelent meg, de megszüntették, mert a főszerkesztő hölgy rossz káder volt: az apja volt a Stollwerck-gyár tulajdonosa, így eltörölték a lapot. Szóval azt mondja: »Bugikám, ha szerzek új lapot, majd szólok, de addig menj Komáromba, ahol várnak nevelői állással.« Így lettem nevelő. Aztán, amikor kezdték számon kérni a végzettséget, leérettségiztem, és elvégeztem Nyitrán a tanítóképzőt. Orosz–történelmet szerettem volna tanulni, de olyan párosítás nem nyílt. Oroszul azért szerettem volna tudni, hogy bejárhassam az ősmagyar rokonságot, az osztjákok, zürjének, votjákok földjét. Ehhez történelem- és orosztudásra lett volna szükség. A magyart meg – gondoltam – hozzátanulom. Magyar–orosz lett belőle, az utazásból pedig természetesen semmi sem lett.

* Úgyhogy élete nagy része tanítással telt.

Igen, de, mint említettem, voltam szerkesztő, nevelő, közben dolgoztam a Jednotánál is pár évig, majd visszahívtak nevelőnek, aztán Szentpéteren tanítottam, később Ógyallán, végül Érsekújvárban.

* És állandóan írt.

Éjjel-nappal. Sosem voltam álmos, ha úgy éreztem, hogy talán kijön belőlem valami. 1989-ben mentem nyugdíjba, akkor Érsekújvárban dolgoztam nevelőként az ipari szakközépiskolában. Szentpéteren is jó volt, de talán Újvárban volt a legjobb.

* Családi élete hogyan alakult?

Nagyon rosszul. Rossz feleséget választottam. Jó szakácsnő volt, de szétváltak az útjaink. Volt egy élettársam, egy aranyos kis asszony, nem tudok rá elég jót mondani. A házasságunkban két gyermekünk született, ikrek, és van egy mostohafiam, akit az asszony a házasságba hozott. Fiam, Jenő filozófus, lányom tanítónő és grafológus. Egyébként mindketten tanultak grafológiát.

Jenő bácsi beszélgetés közben előkerít egy füzetet, amely – pontosítsuk az elején leírt számot – háromezer vers tervét tartalmazza. Aztán felolvas nekünk, hatalmas átéléssel. Egyebek közt egy orosz fordítást. Elmondja, hogy Petőfi volt az imakönyve; Jókait is szerette, bár hozzáteszi, nem érti, hogyan lehet „annyit magyarázni és nem mondani semmit”. Majd előkerít két, írógéppel sűrűn teleírt, bekötött könyvet, amely a Szikrázó üstökös címet viseli. Mint kiderül, ifjúsági regénynek készült, s a honfoglalás korában játszódik. 1976-ban gépelte le Jenő bácsi, azóta is kiadóra vár. Próbálkozott vele annak idején a Móra Ferenc Kiadónál, de nem járt sikerrel. „Állítólag vannak benne jó részek is” – mondja. S igazat kell adnom neki, az első negyven oldal elolvasása után jó érzéssel tettem félre, azzal, hogy ha lesz időm, előveszem.

Közhely, de igaz: a sors útjai kifürkészhetetlenek. Jenő bácsi talán egész jó történelmi regényt írt. Mindenesetre olyan tűzzel és aprólékosan beszél a pozsonyi csatáról, hogy nincs kétségem afelől, alapos tanulmányokat végzett a témában, és önkéntelenül az jut eszembe, vajha ilyen átélés és elszántság vezetné egyik-másik kortárs tollforgató kezét. A könyv eleje kissé Tormay Cécile világát sugallja, és Fehér Tibor Aranykakas című regénye ötlik fel bennem, amelyet gyermekkoromban olvastam. Hogy milyen a további több száz oldal, egyelőre titok. Ám legyen akár jó, akár nem, s a több mint nyolcvan esztendős Bugár Jenő bácsinak bármily hányatott élete lett légyen is, hosszú életpályáját bearanyozta a gyermekek és az irodalom szeretete. Zilált világunkban egyre inkább lámpással kell keresni hasonlót.