Vagyunk, hogy legyünk

Ellenben volt a szocializmus építésének korszaka, amikor is a Szlovák Kommunista Párt szigorú ellenőrzése alatt állt a sajtó is. Az újság ennek ellenére, amikor és ahogy csak tudott, képviselte olvasói, a szlovákiai magyarok érdekeit, amiben legnagyobb szerepet a Kultúra rovat munkatársai vállaltak. 1968-ban, amikor Csehszlovákia azt hitte, emberarcúvá teheti a szocializmust, no, akkor már voltam. Büszke nagy óvodásként ballagtam kis lakkozott elemózsiás táskámmal minden reggel végig a falun, hogy tartalmát a többi kortársam társaságában elfogyasztva, forduljak is vissza, és éppen hazaérjek addigra, amikorra anyukám az iskolában végez. Erről is meséltem már többször, hosszú ideig tartott az út oda is, vissza is, mert komótosan mentem, ahogyan tanítottak, százszor körülnéztem még a járdán is, pedig akkor még az úttesten sem haladtak sűrűn autók. Minden szembejövővel megálltam egy kicsit beszélgetni. Az első Gedai néni volt a szomszéd utcában, aki általában a kiskertjében tett-vett. Aztán a játszótér mellett lakó virágos néni, így neveztem őt, mert nemcsak apró háza előtt, de minden körülötte található zsebkendőnyi kis földdarabon is gyönyörű, sokszínű virágok virítottak minden idényben. (Akkor persze még nem tudtam, hogy tőle hozza majd nekem a leendő férjem életem legszebb csokrát, amiért a néni nem fogad el tőle egy fillért sem.) Haladva tovább az óvoda felé a batya előtt (ugye, azt is mondtam már, hogy azt hittem, e szó cipőboltot jelent?) Rózsi néni, az üzletes állított meg (a futballista Hornyák Gábor és Zsolt édesanyja). Aztán jött az első komoly feladat, a községházánál át kellett mennem a főúton a tejcsarnok elé. Ha járt arra valaki, azzal is beszédbe elegyedtem, de ha nem, úgy is sokáig tartott a manőver, mert még a Párkány felől Muzslánál tartó autót is megvártam. A tejcsarnokos Gizi néni sose akart velem beszélgetni, annál inkább Földi, a zöldséges bácsi. No, meg a benzinkutas Magdi néni a sarkon, már az óvoda utcájára vezető út mellett. Vele töltöttem a legtöbb időt, ő mindig megdicsért, hogy milyen szépen, hangosan tudok köszönni. Dél körül meg is érkeztem az óvodába. Ilyen idők voltak azok, el lehetett engedni nyugodtan egyedül a gyereket, ha kellőképpen volt nagyóvodás. Arról, hogy szocializmus lett volna, hogy kőkemény kommunista párt, meg annak magyar lapja, mit sem tudtam, csak arra emlékszem, hogy nagyon boldog voltam. Pedig éppen akkor jelent meg az Új Szó önálló, hetilap jellegű Vasárnapi Új Szó című hétvégi magazinja, 1968-ban. Arra viszont már emlékszem, hogy iskolás koromban megnéztem én is, amikor meghozta a postás. Felső tagozatosként meg már írókról, történelmi alakokról vágtam ki belőle cikkeket, és ragasztottam be az olvasónaplómba. A gimnáziumban kimondottan vártam, kerestem benne, mit rejtettek el a sorok közé azok az írástudók, akikre nagyon felnéztem. Az akkor fiatalok, az akkor haladók és bátrak. Sőt volt olyan vita, például a középiskolás magyar irodalomkönyvekről, melyhez én is mint legjobban érdekelt hozzászóltam. És megjelent! Sosem felejtem el azt a napot. Sok minden volt még, én meg már madáchos voltam, amikor 1990. január 5-én már nem jött ki a Vasárnapi Új Szó, mert lett belőle Vasárnap. De még mindig maradt az a nagy formátum, melybe aztán bekerült a Hang-Kép nevű színes melléklet tévéműsorral és sztárportrékkal. Mígnem 2001-ben a két lap útjai teljesen elváltak, addig ugyanis egy volt a főszerkesztőjük. Akkor modernizálódott először a Vasárnap, lett belőle családi magazin, és bizony, annak is már tizenöt éve. Végig kíséri az életemet, mert a szüleim előfizették valamikor régen, amikor lehet, hogy én még nem is voltam. Hálás vagyok nekik érte, mint ahogyan mindazoknak, akik rendületlenül előfizetői, vásárlói, hiszen ők, Önök mindnyájan nagymértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy vagyunk, és letéteményesei annak, hogy legyünk. Amíg olvasnak magyar újságot, addig leszünk is.

Magyarok.

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

Tudja, hogy minden nap átnézem az Ujságot, VASÁRNAP meg kettőt is.

Charlotte Brontë: Shirley