Újvártól Észak-Karolináig magyarként

Majd három éve, amikor a harmincéves érettségi találkozónkra érkezett, társalogtunk itt, az irodámban (pontosabban az előzőben, ahonnan azóta kiköltöztettek), amiről vagy négyórás hanganyag készült, ötvennégy oldalnyi átirat. Az egykori gimnáziumi marhaságainkon kívül sok minden szóba került. Nagy lelkesedéssel meséltem neki, emlékszem, hogy a nagyszombati püspöki hivatal élén végre olyan érsek áll Robert Bezák személyében, aki megreformálja majd az egyházat. Valaki, aki a fiatalokat is meg tudja szólítani. Akárcsak harminc éve, az elragadtatásom most sem hatott rá. És nem ateistaként, hanem racionális gondolkodóként, a vallásukat megszállottan gyakorlókkal szerzett tapasztalatai alapján azt mondta, hamarosan az új érsek is igazodik az egyház elvárásaihoz, vagy nem lesz sokáig érsek. Alig telt bele egy év, és neki lett igaza. Zsilinszky László, az Észak-karolinai Pembroke Egyetem (University of North Carolina at Pembroke) professzora. Matematikus.

Fergeteges humorral, öniróniával, tisztes távolságtartással, kívülállóként tud beszélni önmagáról is. Kimerítő beszélgetésünkből most azt a részt osztanám meg olvasóinkkal, hogy mint lehet boldogulni magyar iskolából magyarként, magyar kultúrával, magyar gondolkodással a világban.

Az érsekújvári Czuczor Gergely Alapiskolából kerültél közénk a gimnáziumba, a második válogatott évfolyam voltunk, akik nyolcadikból nyertünk felvételt. Eminensként folytattad Pozsonyban, a Komenský Egyetem matematika tanszékén, és simán, vörös diplomával végezted el ezt a szlovák egyetemet. Nem azért-e, mert újváriként jól tudtál szlovákul?

Nem tudtam, mert az első vizsgámat úgy tettem le, hogy meg se nyekkentem szlovákul, nem tudtam kinyögni magam rendesen. Trémám volt, első vizsgám volt, addig sosem kellett a matematikát folyékonyan szlovákul magyaráznom, vagy akármi mást. A gimiben az órákon elmondtam az ökörségeimet, ugye, amit kellett, de társalogni... Értelmesen, összefüggő mondatokat tíz-húsz percig egy témában, azt soha. Elmondtam volna, persze hogy elmondtam volna, de ezer hibám lett volna, és akkor még bennem volt az, hogy nekem nem szabad hibáznom, mert meg fogják kérdezni, mi a probléma. Kiderült, hogy annak a professzornak, akinél vizsgáztam, ez éppen nagyon is mindegy volt, később kollégák lettünk, publikáltunk együtt, de akkor nem tudtam. Mert mi úgy jöttünk ki a gimnáziumból, hogy nem vagyunk százszázalékosan perfektek szlovákból.

Ezt te is így érezted? Te így jöttél ki a gimnáziumból?!

Persze. Mindenki így jön ki, mindenki úgy jön ki ebből az országból! De mert abban az új szituációban ki kellett nyögnöm valamit, mert a legjobb jegy kellett eleve, az nekem stressz volt, és benne volt a pakliban, hogy nem fogom tudni úgy előadni, mintha magyarul mondhatnám. És ez nem normális. Azóta tudom, hogy Amerikában élünk. Például: a feleségem barátnője kijött utánunk egyszer, hónapokra, arról volt szó, hogy ő majd beszélni tanul ott angolul. És tudott is bizonyos mértékig, de nem volt hajlandó egyszer se megszólalni, mert attól félt, mit fognak mondani, hogy rosszul ejti ki, meg helytelenül mondja. De hát ott ilyen nincs! Ott megköszönik neked és fölnéznek rád, hogy hajlandó vagy az ő nyelvükön beszélni. Akárhogy is! Hogy valaki megtanul egy másik nyelvet? Hát az valami eszméletlen tehetség! Őnekik nem kell megtanulni semmilyen nyelvet. Mindenki tud angolul valamit. Tehát ez a görcs, ez ilyen, Szlovákiából jövő valami.

No de még vissza Pozsonyba. Aztán mindenből kitűnően vizsgáztál mégis.

Azt nem mondhatnám, mert jaj, akkor még voltak olyan tárgyak mint tudományos kommunizmus, politikai közgazdaságtan, az kettő is, a kapitalista és a szocialista, és amilyen logikára van beállítva az agyam, az istennek nem bírtam felfogni. Hát, a kapitalista még aránylag jó volt, az Marx, azt logikusan kianalizáltam, de aztán jött a szocialista! Az egy olyan baromság volt, össze-vissza ragasztgatva valami ökörségekből, nem bírtam felfogni, miről van szó. Úgyhogy azt mind kettesekkel bukdácsoltam át.

Jézusom, ezt nem írhatom le, hogy kettesekkel bukdácsoltál!

Én kettest kaptam politikából államvizsgán!

Jól van, de hogy bukdácsoltál…

Ja, úgy, no de volt más is még! Hat kettesem volt a Komenskýn, a matematika–fizika karon, ne viccelj már!  

Az első vizsga izgalmán túl ez a, hát, hogy is mondjam, önmagában sem könnyű szak, a matematikai analízis, nem okozott gondot?

Ez a tanszék megadta nekem a tudásom matematikai részét, ami egyébként a dolga is, és ez teljesen kompatibilis a világgal, azzal, amit e téren bárhol elvárhatnak tőlem. A magyarságom? A büdös életben, egy pillanatig sem volt hátrányom abból, hogy magyar iskolába jártam. Nem értem, honnan ez a vélekedés.

Onnan, hogy talán nem tanulnak meg olyan magabiztosan szlovákul konverzálni a magyar iskolában, mint a szlovákok. De te azért jobban tudtál szlovákul is, mint mi, a vidékiek, a röplabda- meg a nem tudom, milyen csapatokban is ragadt rád a szlovák szó...

Nemcsak az! Én tudom, hogy mit tanítanak a szlovák iskolában, mert szlovák osztályfőnök voltam aztán négy évig, amikor az egyetem befejezése után visszajöttem az újvári gimnáziumba tanítani. Janival együtt, ő is szlovák osztályfőnök volt, nem tudtad?

Tóth János, a Selye Egyetem jelenlegi rektora, csak hogy mások is értsék, neked ifjúkori jó barátod, értő társad a matematikában. Nem, azt sem tudtam.

Nekünk nem adtak magyar osztályokat, akkorjában indult egy válogatott évfolyam reál tantárgyakra.

Még csak ott tartunk, hogy kettesekkel átbukdácsoltál, aztán vörös diplomával végeztél. Utána, gondolom, elvittek katonának, és onnan rögtön mentél vissza Újvárba, az akkor még közös igazgatóság alatt működő gimnáziumba tanítani.

Nem. A lakásszövetkezetnél voltam programozó. Talán egy hétig. Vagy két hétig.

Merthogy ezzel az analitikus matematikával programozni lehet?

Nem, de nem volt semmi más, mert arról, hogy nekem majd dolgoznom is kell, nem gondolkoztam egész öt évig. A mai fiatalság, az már tudja.

No de lehet programozni???

Nem lehet. De a matematikus megtanul mindent, amiben logika van. Aztán jött a Jani, akkor ő már gimnáziumban tanított, mindig mindenben egy évvel előttem járt, és bevitt oda. És szintén ő hívott el Nyitrára a tanárképző főiskolára. Nyitráról jártunk el mind a ketten Pozsonyba PhD-t csinálni.

Meddig tanítottál a főiskolán?

Öt évig, és annak az öt évnek az utolsó évét nyitráztam és ostraváztam. Nyitrán voltam teljes állásban, és Ostraván is...

Fejtsük ki bővebben, mert ezt én sem értem.

No, az volt, hogy amikor elkezdtem ostravázni, akkor már tudtam, hogy Amerikába akarok menni, de semmi pénzem nem volt...

… és az csak elhatározás kérdése, hogy Amerikába akarok menni?

Nem, először is bejelentkeztem, mert Simon Laci (szintén gimnáziumi osztálytárs, Simon László professzor, a Nyíregyházi Egyetem tanszékvezetője – a szerk. megj.), aki egy évig ott volt valamilyen ösztöndíjjal Georgiában, írt egy levelet, hogy éppen most találkozott három magyarral, matematikusok a dél-karolinai Columbiában, nem akarok-e én is kimenni. És akkor voltak itt ezek a mindenféle mečiarok, ilyen kis náci módon működtek, s azt mondtam, fiatal vagyok, ha akarok valamit, most kell utánanéznem. Elküldtem a papírjaimat, még két másik helyre is. A két másik helyről nem is kaptam választ, sőt innen sem. Már el is felejtettem az egészet, amikor – mint utólag kiderült – a döntést arról, hogy kit vesznek föl ott PhD-nek, egy évre átvette egy orosz, akinek rögtön kellettek ilyen diák tanársegédek. Megnézte a tavalyi papírokat, orosz lévén ismerte azt a pár szakcikkemet, és azt is tudta, hogy az itteni szint mit jelent. Mert az átlag amerikai nem tudja, hogy a Komenský Egyetem mennyire komoly meg kompatibilis, pedig sok esetben sokkal jobb, mint az amerikai. De az orosz, az tudta. S képzeld el, Újvárban vagyunk, járok Nyitrára, mert akkor nyitráztam, és egyszer csak kapok egy telefonhívást, abban az időszakban, nem tudom, emlékszel-e rá, amikor mindenféle ukrán maffiák itt robbantgattak. Akkor, ugye, az ukrán meg ilyen orosz beszéd, nem volt valami jó ajánlólevél. És felhív engem valaki, aki nem oroszul beszél ugyan, de teljesen úgy érzem, mintha orosz volna, valami angol is van benne, jézusom, most mi ez! Aztán perceken belül kiderült, Amerikából hív, hogy még mindig érdekel-e a dolog. Szépen megindította az ügyet, egy évre rá lett volna esedékes, és akkor tudtam, hogy ez most már biztos. Azt is tudtam, hogy nem tudok rendesen angolul, hogy nincs semmi pénzem, mert nekem valahogy ki kell mennem repülővel oda, kellett tehát pluszpénz. Úgyhogy suttyomban beadtam a papírjaimat Ostravára is. Megkaptam az állást. Nekik mondtam, hogy Nyitrán is dolgozni fogok, de Nyitrán nem mondtam semmit. Attól kezdve egy évig kedden, szerdán Ostraván is tanítottam. És hétfőn csináltam a PhD-met Pozsonyban. Ja, és hétvégéken meg zenéltünk a Bandiékkal (Udvardi András mérnök, szintén egykori gimnáziumi osztálytárs). Mert kellett a pénz.

Szóval nyitráztál meg ostraváztál, megszerezted Pozsonyban a PhD-t, és irány Amerika?

Igen, és akkor az mind ment ki az ablakon, mert ott kellett kezdeni az egészet elölről angolul. Az első évben csak diák voltam, diákpénzen, úgyhogy reggeltől estig korrepetáltam, hogy valami pluszt összeszedjünk, vagy hogy a család éljen valahogy. Adrinak, a feleségemnek meg ilyen diákfeleség-vízuma volt, amivel az jár, hogy se dolgozni, se semmi, csak lenni tudsz Amerikában. Az angolban nem volt annyira jó, úgyhogy elment egy ingyenes nyelviskolába, van ott ilyen sok, külföldieknek, s az úgy megtetszett neki, hogy megismerkedett új emberekkel, akik mind olyan szituációban voltak, mint ő. Én meg közben jártam tanítani, meg vizsgáztam, amit kellett, de annyira különböznek az amerikai elvárások az európai elvárásoktól, ami az egyetemeket illeti, hogy egy év alatt megcsináltam azt, amit ők két év alatt, a másik év végén meg megvédtem a disszertációmat. Vagyis az ötéves programot két év alatt, mert nem voltam hajlandó várni. Szerencsénk van, hogy Európában annyira erős a matematikaoktatás, és akkora tradíciója van, hogy mi mindig be fogunk tudni törni akármilyen amerikai egyetemre.

Te konkrétan melyikre is?

Észak-Karolinában, ahol van tizenhat állami egyetem, az egyiken tanítok. Úgy hívják, hogy Pembroke. A város neve meg, ahol lakunk, Fayetteville. Pembroke-ban szó szerint semmi nincs, csak erdő, egyetem, laknak ott körülötte emberek, mert Amerikába vannak ilyen részek, hogy az egyetem hozza be a civilizációt bizonyos helyekre. Ott hatalmas területen van minden, az egyetemek gyönyörűek, az épületek meg a sportlétesítmények, hisz mániákus sportoló mindenki, ami nagyon jó volt a lányunknak, Rékának a teniszhez, meg az ingyen iskoláztatása, de ha családot akarsz nevelni, akkor kell a kultúra is, a legközelebbi kultúra meg istenigazából ötvenpercnyire van, ez Fayetteville. Tehát olyan hatvan-hetven kilométert kellett naponta két irányban megtennem, az két óra út. De most az a szerencsém, hogy csak kétszer kell bemennem hetente, akkor egész szörnyű hosszú napom van, de kibírom, mert utána azt csinálok, amit akarok. És hát az egy olyan száz-százhúszezres város, van minden, színháztól kezdve, múzeumok, amit akarsz. Először csak egyéves munkaengedélyem volt, aztán meg-meghosszabbították, míg meg nem kaptuk a zöld kártyát. Azt meg akkor adják oda, ha a munkáltató igényt tart a munkádra, azt mondja, nekem ez az alak kell. Márpedig Amerikában ez azt is jelenti, hogy hacsak valami hülyeséget nem csinálsz, állásod lesz. Egyszerűen nem tudom megemészteni azt, ami itt van nálunk most, hogy az embereket dobálják ki orrba-szájba, akármikért. Nincs munka, eddig kerestél, most mehetsz. Amerikában is van ilyen, de nem az egyetemeken. Engem csak úgy dobhatnak ki, hogyha az egész egyetemet megszüntetik. Amit egy százötven éves intézménnyel csak nem tesznek meg! A professzorokat nem küldhetik el, mert mégiscsak mi tanítunk, nehéz volna nélkülünk.

Ez azt igazolja, hogy érdemes tanulni. Legalábbis ott a tudás nemcsak hatalom, biztonság is.

Mindenképpen.

Említetted Rékát, ő hogy viselte az iskolaváltást? Ha jól tudom, elsős volt a magyar iskolában, amikor elmentetek.

Elsős, fél éve ment le a Czuczor Gergelyben, mert ők január elsején jöttek, s ott folytatta a helyi iskolában. Olyan három hónap múlva folyékonyan, perfekt, ottani tájszólással beszélte az angolt, mindent, ami belefér, anélkül, hogy egy szót szóltak volna hozzá, hogy mit hogyan tanuljon, semmi nyelvtan meg ilyen ökörségek, amiket a mi fejünkbe raktak.

De te angolból is jó voltál már a gimiben is.

Ez az, amit nehéz megmagyarázni, mert az, hogy itteni szinten, ahol szinte senki nem tud beszélni angolul, a Kovacsiccsal együtt, aki tanított, persze, hozzá képest, vagy az ő alapján, hogy mit tudtam én, az egy dolog. De most kiszállsz az atlantai repülőtéren, és meg kell tudni, melyik sávba menjél, és meg kellett kérdezni ezt angolul egy ötszáz kilós néger nőtől, aki ott áll, és az a dolga, hogy megmagyarázza neked. No, összerakni ezt a mondatot, s amit visszakapsz, hogy azt megértsd, az meg teljesen más dolog. Tíz percig tartott, először is nem érti, hogy mit akarok tőle, az volt az első problémám, aztán meg én nem értem, hogy mit mond. Az angol nehéz nyelv. Egy bizonyos szint után. Nagyon könnyű egy darabig, de amikor tanítanod kell angolul, meg eladni magad, ott már ki kell érezned dolgokat. Ott már nem beszélhetsz úgy, hogy magyarból fordítod, mert egy amerikai vagy angol a büdös életben úgy nem fogalmazna.

De hát ez minden nyelvvel így van, a szlovákkal is...

Pontosan, de a gyereknél ez nincs. Mert ha azt hallja, hogy oké, azt tartja, hát akkor ezt kell nekem is mondanom. Pontosan ez volt a Rékával is, és pontosan ez volna a szlovákkal is, ha nem a nemekkel meg a ragozásokkal meg az esetekkel traktálnák a gyerekeket az iskolában. Hanem először csak beszélgetnének velük szlovákul.

Például ezért is jó lett volna, ha egybemarad a gimnázium. Miért baj az, ha a szlovák meg a magyar gyerek találkozik folyosón?

Persze, de én erre azt mondom, hogy ne ez legyen a legfontosabb probléma. Nem lehet úgy hozzáállni, hogy a magyaroknak muszáj megtanulniuk szlovákul. Meg kell tanulni szlovákul, hát persze, hogy meg kell tanulni, de nem úgy, mint valami pártprogramban. Nekem senki nem mondta, hogy tanuljak meg szlovákul. Neked se mondta. Ha az embernek kell, akkor meg fog tanulni magától. Szlovákul is.