Már nem is tudom, hány éve (sok), idén ismét az a megtiszteltetés ért, hogy felkérést kaptam a pozsonyi Duna Utcai Alapiskola és Gimnázium mellett működő Ratio Educationis Polgári Társulás szervezésében 15. alkalommal meghirdetett országos esszéíró pályázat versenymunkáinak elbírálására. Mindig nagy élmény és egy csomó új tapasztalat a velejárója ennek a feladatnak, hiszen az átlagban ötven (idén harminc) esszé elolvasásával jó képet lehet kapni a tizenévesek nemzedékének gondolkodásáról, világszemléletéről. Minden évben újra meg újra rácsodálkozom, hogy milyen jól tudnak írni ezek a fiatalok, meg arra is, hogy mennyien vannak, akik közhelyekből építkeznek. Eddig talán újat nem mondtam, csak azt bizonyítja a felismerés, hogy semmiben sem különböznek tőlünk, a mi valaha volt tizenéves generációnktól. Az idei pályamunkák viszont külön megdöbbenést is eredményeztek. November 17-e 30. évfordulójának alkalmából olyan téma is szerepelt a kínálatban, aminek címét most én is címül választottam. A Túra egy diktatúrába arra ösztönözte az ifjú esszéírókat, osszák meg velünk, hogy éltek szüleik, nagyszüleik az 1989 előtti kommunista diktatúrában. A néma döbbenet, az enyhe kifejezés arra, ami ért. Holott tudom, még mindig, harminc év után is tartja magát a demagóg érv, hogy két korona volt a tej, mindenkinek volt munkája, lakhatása, nyaralása, kisgatyája, nagykabátja, mint ahogyan azt is tudom, hogy különböző módon értelmezik, élik meg a szabadságot mint olyat a kétkezi munkások, a középréteg, az érvekkel és ellenérvekkel operáló értelmiség, a kreativitást igénylő művészvilág, az olvasott és a nem olvasó jónép, mégis elakadt a szavam az elkészült szövegektől. Egyrészt arra kellett ráébrednem, ami amúgy tudvalevő, hogy mennyire szelektív az emberi emlékezet, hogy csak azt tartja meg, ami szép volt, kellemes és könnyű. Másrészt ennek ellentmondva, mégis mekkora a fájdalomnosztalgia, ha mondjuk, a határmódosításokról, kitelepítésekről, lakosságcserékről van szó. Olyanok is emlékeznek rá, és siratják, akik meg sem élték, de még csak a szüleik sem, aztán mégis. Ezt a közelmúltat pedig olyan szépnek láttatják gyerekeikkel, unokáikkal az emlékezők, hogy ha nem éltem volna már akkor is, tán magam is visszavágynék oda. Csak a szépre emlékeznek. Sehol egy félmondat, egy szó sem az üres üzletekről, a hosszú sorokról, a gyümölcshiányról, a bőrkabátos (meg nem bőrkabátos) besúgókról, arról, hogy nem mindenkinek a gyereke tanulhatott tovább, s ha tanulhatott is, nem feltétlenül ott és azt, ahol és amit akart; hogy valódi híreket csak az kapott, aki tiltott csatornákat nézett és hallgatott, de tiltott csatornákat nézni és hallgatni csak az tudott, aki képes volt megbuherálni valahogy a vevőkészülékét, mert a tiltott, az zárt is volt a nép előtt. Éppen ezért arról is csak azok tudtak, hogy hány ember tűnt el nyomtalanul, került börtönbe a kommunista diktátorok által. Egy szó nem hangzik el arról, hogy nem volt telefon, nem mobil, kisfiam (!), hanem vezetékes, csak azoknak, akik pártvonalon kiérdemelték, persze le is hallgatták őket mind, ki kivel mit beszél azon a vezetéken által. Utazni még a testvéri Magyarországra is csak vízummal lehetett, évente kétszer, vagy négyszer, már nem is emlékszem, és a fináncok kéjes arccal vetkőztették meztelenre a határátlépőt, ha éppen úgy tartotta kedvük. Mondjuk, hogy nincs-e a bugyogójában egy szamizdat kiadvány, ami veszélyeztethetné a szocialista berendezkedés nyugalmát. És sorolhatnám hosszan, az apparatcsikok packázásait, meg lehetne vele tölteni nem egy egész Vasárnapot. De nekem már csak pár sorom maradt hátra, levonva hát a konzekvenciákat azt mondom: nincsen is min csodálkozni, hogy ilyen félelmetesen robogunk vissza azokba az időkbe, hogy kétkedés nélkül bevesszük a propagandasajtó állításait (csak mert azt írja, mondja, amit nekünk olvasni, hallgatni kényelmes, amit olvasni, hallani szeretnénk). És mint eső után a gomba, jönnek elő sorban a jéerdéelnök kinézetű, szűk ingnyakkal elszorított tokájú, vörös fejű, köpcös urak, akiknek, ha nem vagyunk elvtársaik, mehetünk még, amerre tágasabb. Ha hatalomra juttatjuk őket, akkor meg majd oda, ahová mondják. Ezek ugyanis ugyanazok.
Kisfiam.
VASÁRNAPonként
kimegy az állomásra, és ott
ül órákon át, pedig a járatokat
hónapok óta törölték
André Ferenc: Madárgyakorlat
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.