<p>Az egész úgy kezdődött, mint a mesében. Egyszer volt, hol nem volt, volt egy kislány, aki elhatározta, ha nagy lesz, tanár lesz. Talán a meséit némán hallgató plüssállatkák vagy a csillogó szemű babák fegyelme és figyelme segítette korai elhatározását, ám inkább tanító néni édesanyja volt a legszebb és legjobb példa számára.</p>
Hiszen őt a faluban mindenki tisztelte, szerette és becsülte, s a belőle áradó elhivatottság megfertőzte a még csak óvodás kislányt. Az alapiskolában és a középiskolában is olyan tanárai voltak, akik méltán lettek példaképei, gimnáziumi magyartanára oly közelségbe hozta számára az irodalmat s a művészetek szeretetét, ami még a mai napig is, a technika és a világháló forradalma ellenére is fogva tartja. A könyvek, az olvasás iránti elkötelezettség és rajongás múlhatatlanul, szinte naponta csodálatba ejtik képzeletét. A kislány végig kitartott álmai és céljai mellett, s így pár év múlva büszkén vette át tanári oklevelét. Tele volt lelkesedéssel, ötletekkel, célokkal, és mindent megtett azért, hogy a tudás hatalmát átadja az arra éhező diákoknak.
Aztán valami történt…
A világ megváltozott, ezzel együtt az iskola, a kollégák, a diákok hozzáállása is. A tanár elvesztette a hitét, örömét a munkában, a sok felesleges dokumentáció, tanfolyamok, kreditpontok hajszolása, pályázatok, a gyér felszereltség, a diákok közönye, néha üres tekintetük rést ütött az erősnek tűnő pajzson. Úgy érezte, egyedül van a világon, szélmalomharcot vív, aminek nem látja értelmét. Az elavult iskolarendszer, a kreativitás helyett a tesztelés erőltetése, hogy nem önállóan gondolkodni tudó fiatalokat kell nevelni, hanem két lábon járó lexikonokat, hogy a százalékban mért eredmény mumusként vicsorítja rá fogait évről évre, lassan megölték benne a lelkesedést. Bármilyen módon próbálta is felkelteni a diákok érdeklődését, úgy érezte, falakba ütközött. Nem segített a humor, a közvetlenség, új módszerek, könnyed megközelítés, a művészet iránti fogékonyság és az irodalom szépségének bemutatása, megszerettetése, hiszen a cél a tárgyi tudás lett. Az állandó szintfelmérő tesztek, a Mivel motiválod a diákot?, Milyenek lesznek így az eredmények? kérdések ördögi körforgása a tanítás örömét ölte ki belőle. Bár sokáig úgy érezte, ez a hivatása, nem tudta elképzelni, hogy valami mást csináljon az életben, manapság egyre gyakrabban zakatol fejében némán a kérdés: Mit keresek itt?
Higgyék el, nem a fizetésről van szó, hiszen azt más fórumok, szimpatizánsok és ellenzők boncolgatják eleget. Bár az tény, hogy a pedagógus mellékállás nélkül egzisztenciálisan nem a legjobb helyzetben van. Mindenki a szabadságot (!) irigyli tőlünk, de kevés olyan kollégát ismerek, aki a nyári szünetben külföldi luxusutazáson pihenné ki a tanév fáradalmait. Ami személy szerint nekem legjobban hiányzik, az a munka elismerése, a megbecsülés, a tisztelet, elvégre a tanár neveli és oktatja a jövő orvosait, mérnökeit, jogászait, politikusait, szakmunkásait. Olykor pedig a tanár tanárnak farkasa, hiszen már a közösség sem olyan, mint pár éve volt. Nem egymásért dolgozunk, hanem egymás ellen, hiszen a kötelező óraszám elérése és megtartása néha tudat alatt is arra ösztönöz, hogy konkurenciát lássunk a kollégánkban is. Így nemcsak a szülőkkel, felettesekkel, diákokkal kell megvívnunk nap mint nap a harcot, hanem gyakran saját tanártársadalmunkkal is.
Most a magát (még) büszkén tanárnak valló ember ott tart, hogy mindennap felteszi a kérdést, hogyan lehetne újra Gárdonyi Géza lámpása vagy a Veszélyes kölykök diákjainak fénye, akiknek szeretete és kötődése megváltoztatja döntését, hogy elhagyja a katedrát.
Tanár vagyok?
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.