Szülinapi buli

Vége a tizenéves boldog vagy olykor boldogtalan korszaknak. Régebbi fényképeket nézegetve látom, s a családomtól, rokonaimtól meg a barátaimtól is folyton hallom, milyen sokat változtam. Na, még szép, hogy így van… Meg okom is van arra, hogy változzam. Kapok az élettől hideget-meleget, hoz sok mosolyt meg könnyeket is, megtanít félni, ugyanakkor vakmerőnek lenni, küzdeni, szorongani, elfáradni, de lazulni meg hülyülni is, és még ezer más dologra.
Pár hete ünnepeltük meg a szép kerek szülinapomat. Egy mostanság elég jól menő szórakozóhelyre ültünk be a csajokkal. Ilyen helyeken sötétedés előtt nincs tömegnyomor. Ez kapóra is jött volna, hogy megbeszélhessünk mindent, ami az utolsó találkozás óta történt velünk. E-mailben ecsetelni az ilyesmiket nem a legpraktikusabb, ott inkább csak hárítunk, hogy: „Á, ez hosszú sztori, majd pénteken részletesen beszámolok róla.” Egyikünk se gondolta, hogy félszavakból kell majd megértenünk egymást, mert egy nyavalyás mondatot sem tudunk úgy közölni, hogy közben ne szakítson félbe egy üvöltő férfihang vagy röhögés. Pedig akkora még tényleg csak páran szállingóztak be; arról azonban mi is elfeledkeztünk, hogy nem éppen nyugis helyet választottunk, ahol valamilyen játékra (legyen az biliárd, bowling… vagy bármi más) is lehetőség van. Mert igen, elvan a nagy gyerek is, ha játszik…
Később aztán egészen felpörgött a hangulat: megtelt a mulató bulizni vágyó fiatalokkal, előjött a péntek esti feeling, kiegészítésképp a színes diszkófények, a hangos zene, a füstfelhők meg a koccanó poharak. A pincér csajok kétfelé szakadhattak, talán ha tíz kezük lett volna, se elég. Na, ilyenkor módosulnak a rendelések is – ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez –, italt kérni a pultnál érdemes, máskülönben megeshet, hogy sosem érkezik meg…
Jól bevált szokásunk később pár falatot is bekapni. Nem vagyunk igényesek, rendelünk például egy tál szalmakrumplit, és abból mindegyikünk csipeget. Erre azonban nincs mindenhol lehetőség. Asztalra könyökölve múltkor is pont azon tanakodtunk, hogy mit csináljunk. Nincs kaja, a közeli bárokban telt ház. Ha felállunk és elmegyünk, itt is elfoglalják a helyünket. Ekkor megjelent az asztalunknál egy srác, aki már párszor elsétált felénk. Most azonban nemcsak nézelődött, hanem olyan általános szöveggel – amely gondolom, igen kézenfekvő számára, már csak azért is, mert számtalan szituációba beleillik, például ilyen esetben ismeretlen csajoknak is bedobhatja – meg is szólított bennünket: „Na, mi a helyzet, lányok?” Valamelyikünk aztán kibökte: éhesek vagyunk. Mire ő: „Pizza?” „Jöhet!” „Sajtos-gombás,…?” „Lehet”. Nekünk aztán mindegy volt, nem akartunk túl igényesnek látszani. Egyből előkapta a mobilját, pötyögött rajta valamit, majd telefonált. Persze, mi sem most jöttünk le a falvédőről. A huszonegyedik században élünk, amikor gyakorlatilag semmi sem lehetetlen, annak azonban, hogy pénteken éjjel pizzát szolgáljon fel nekünk, szerintünk is igen minimális volt az esélye. Mégis már csak rágondolni jólesett a finom, meleg, sajtos-gombásra. Mondanom sem kell, hogy a kajálás füstbe ment… Aztán ki tudja?! Azon nevettünk, hogy talán az ő társaságuk is megéhezett, és felfalta az összeset.
Végül is túltettük magunkat a dolgon. Ennél nagyobb baj ne érjen, és akkor én leszek a világ legboldogabb húszévese. Lassan szedelőzködtünk, rendeztük a számlát, kifelé menet még egy régi kedves ismerőssel is összefutottunk. Pár szót váltottunk, puszi, puszi, aztán ő még be, mi meg ki a hűvös éjszakába. Olyan, mintha egyik világból a másikba léptem volna át: hirtelen nagy lett a csönd, a fejem még zúgott, a fülem bedugult, és ahogy fázósan a kabátomba burkolóztam, éreztem a cigarettafüstöt a ruhámon. A bátyám jött értem, ő vitt haza. A kocsiból bámultam az üres utcákat, farkasszemet néztem a sötét éjszakával, az itt-ott világító lámpákkal, s közben arra gondoltam, hogy holnap, ha felébredek, immáron 20 évesen, minden a régi lesz: ugyanúgy fogok élni, mint tegnap, amikor csak 19 voltam. Mégis folyton változom, észrevétlenül…