Szulák és pelikánok

David Attenborough szép BBC-s angoljával mondja, hogy a tenger ebben az évben nem képes biztosítani elegendő halat a sok ezer madár és fiókáik számára, ezért a szulamadarak közül sokszor mindkét szülő kénytelen egyszerre elhagyni a fészket, és élelem után kutatni. Kellemetlen érzelmeket keltő zene kezdődik. A nagy fehér pelikánok útnak indulnak. Megérkeznek a szulák szigetére. A zene egyre komolyodik. A pelikánok úgy masíroznak a kis szulák között, mint egykor a nácik Prága vagy Párizs utcáin vagy a szovjet katonák Komáromban (erre emlékszem én is). A narrátor sejteti, mi következik, de a néző nem akarja elhinni. Csak amikor látja, akkor kiált a tévéképernyő felé, hogy szulák, hiszen ti vagytok többen, ne hagyjátok, hogy négy pelikán ellopja a szomszédotok védtelen fiókáit! De hiába. A gengszter, a náci vagy szovjet megszálló katona módjára viselkedő pelikánokat nem zavarja meg gaztettükben senki.

Ha én lettem volna az eseményt rögzítő kamera mögött, a pelikánok üres csőrrel iszkoltak volna el a szulakolóniáról, néhány tollukat ott is hagyták volna talán, de akkor nem lett volna mit levetítenie a BBC-nek. Az angol filmes kolléga viszont profi módjára viselkedett: megfigyelte a történteket, rögzítette őket, és nem avatkozott közbe.

Innen, az Atlanti-óceánon túlról figyeltem a február 7-i szlovákiai népszavazás körüli eseményeket. Egy kis csapat, amely politikai befolyást, hatalmat és pénzt akar magának előteremteni, jól ismerve a hazai politikai mezőnyt, úgy döntött, megpróbál befészkelődni a szlovákiai politikai életbe. Találnak egy nagyrészt láthatatlan és ezáltal védtelen kisebbséget, felruházzák valamilyen kitalált bűnnel, látszólagos fenyegetettséget színlelnek, a kisebbséget a többségi társadalom részére hirtelen veszélyesnek állítják be, majd saját magukat a „jó” oldalára, a megmentő szerepébe helyezik. Ezután uszítási kampányt indítanak a médiában, az interneten, a templomokban. A társadalom belelovalja magát a gyűlöletkampányba, és már kész is az új „mozgalom”. Ez egy régi, Európában már többször jól bevált trükk, ahogy azt az alapiskolás történelemkönyvekből bárki megtudhatja.

Az elején talán sikerült is, amire számítottak. Egyre többen voltak, akik felvették a gyűlölködő hangnemet, és élvezték saját haragjuk erejét. Néhányan talán el is hitték, amit mondtak. A megmentő szerepe hálás, a messiási szólamok jól hangzanak. A gyűlölet pedig erőt ad. Főleg annak, akinek egyébként nincs más, amiből erőt meríthetne. És ha talál magánál gyengébbet, akibe bele lehet rúgni külső, társadalmi jóváhagyással, hát az még jobb, attól úgy érzi, hogy erősebb, nagyobb ember. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy egy szlovákiai kisebbségi párt elnöke azt nyilatkozta, a kisebbség jogfosztása mellett fog szavazni. Remélem, ezt a potenciális voksolói sem felejtik el neki.

Aztán, ahogy teltek a napok, egyre többen lettek a kisebbséget védő többségi társadalmi hangok, egyre inkább kikérték maguknak, hogy az ő nevükben uszítsanak, szítsanak gyűlöletet. Kiderült, Szlovákiában a többség nem olyan társadalomban akar élni, ahol a homofóbiát politikai célokra fel lehet használni. Végül a majdnem négy és fél millió szavazatra jogosultból majdnem egymillió élt szavazati jogával. Nem hiszem, hogy mindet a gyűlölet vezérelte.

Olvasom a hazai sajtóban, hogy az ambiciózus kis uszító csapat nem adja még fel. Próbálnak úgy sétálni, mint a pelikánok a szulák között. Úgy látszik, Szlovákia közben felnőtt, és már nem nézi tétlenül az ilyen viselkedést. Jólesik tudnom, hogy a szulák egyelőre biztonságban vannak.