Szlovák táj, magyar ecsettel

Ennyi maradt meg a gyerekkori emlékből. Lehettem vagy öt-hat éves. Már gimnazista voltam, amikor elkezdtem faggatni anyukámat, hol is volt ez a csodahely. Némi gondolkodás után rájött: Vyšná Boca! Nem volt kétséges, hogy újra el kell mennünk oda, az Alacsony-Tátra szívébe.

Magyar neve Királyboca, valaha német bányászok lakták, aranyat, ezüstöt, rezet bányásztak itt. Tizenéves fejjel már nem volt annyira misztikus és titokzatos, de a szépsége, bája megmaradt. Igen, ez pontosan a zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája. A meredek hegyoldalak tövében több mint száz éves régi faházak, kopottságában is tiszteletet parancsoló templom. Petőfivel ellentétben én mindig is a hegyek szerelmese voltam. Miután újra fölfedeztük, anyukámmal gyakran ellátogattunk ide. Utoljára fiatal házasként jártam Bocán a férjemmel, tizenöt éve. Bizony, ideje volt már újra tiszteletemet tennem. Augusztus végén a két nagy táborba ment, így teljes három napig élvezhettük Királybocán az egygyerekes lét luxusát.

Egy négyévessel lehetetlen hatalmas túrákat tenni, így be kell érnem szerényebb változattal. A kék jelzésen indulunk el. Cili persze rögtön az elején elkezdi a nyávogást, húzatja magát velem. Próbáljuk elterelni a figyelmét érdekes látnivalókkal, barkochbát játszunk, együtt számolunk. Hamarosan elhagyjuk az utolsó nyaralót is, csak a hatalmas lapulevelek közt zúgó patak marad az útitársunk. Az út egyszer csak véget ér, a jelzés méteres, csalánnal kevert bozótban halad tovább. Biztosan erre akarunk menni? Érzem, ahogy hatalmába kerít a szorongás. Mostanában túl sok medvés cikket olvastam. Úgy gondoltuk, az Alacsony-Tátrában nincs mitől félnünk, hiszen a sok turista miatt a medvék jól elbújnak. Ehhez képest ez a hely úgy néz ki, mintha legalább húsz éve nem járt volna erre egyetlen ember sem. A patakban gázolunk, köröttünk szúrós málnabokrok. Eszembe jut egy kép örökbecsű mesekönyvünkből, a Gőgös Gúnár Gedeonból. A málnabokor egyik oldalán az elgurult „o” betű, a másikon a medve falatozik. Talán valami hangot kellene kiadnunk, állítólag ha hallja, hogy valaki van a közelben, elmegy. Elkezdek hát énekelni. Kicsit nehéz ez így, hegynek fölfelé. Magyar és szlovák népdalok, középkori latin énekek kerülnek sorra, elég nagy a repertoár, kitart a túra végéig. A férjem jól szórakozik rajtam. Tiszta zenegép vagy! A Föl, föl, vitézeknél megjegyzi, hogy szerinte ezt nem kellene énekelnem, mert csak feltüzelem a medve harci kedvét. Cili velem énekel mindent, amit ismer. Közben úgy megy fölfelé, mint egy tank. Máskor is tapasztaltuk már nála, hogy ha igazán nehéz terepre ér, akkor abbahagyja a nyávogást. A Vacok-nyereg alatt ritkul a növényzet. Megállok, visszanézek a völgybe. Muszáj jól kieresztenem a hangomat és elénekelnem egy szlovák trávnicát, vagyis szénagyűjtő dalt. A hegyoldalak többszörösen visszaverik a hangot, tiszta eksztázis. Már éppen kezdek átlényegülni gereblyéző szlovák leánnyá, ám a férjem, aki nem egy lírai alkat, hamar visszaráncigál a valóságba: Menjünk már!

Végül az egész túrát megússzuk medve nélkül, csak egy fokozott medveveszélyt jelző táblával találkozunk. Másnap a faluban bóklászunk. Örömmel látom, hogy az evangélikus templomot fölújítják. Igencsak ráfér már. Belülről még sohasem láttam, mindig zárva volt. Most bekukkantunk. Bent hangos popzene szól, néhány tébláboló munkás, rendetlenség. Kékre festett, virágmintás fakarzat, beázott famennyezet. A míves kegyúri padok egymás hegyén-hátán, egy kupacban várják a felújítás végét. Azt olvastam, hogy a valaha népes bocai gyülekezet mára tíz-tizenkét főre zsugorodott. A faluban is mintegy nyolcvanan laknak már csak. A temetőbe költözött bányászcsaládok házai megfáradt városi polgárok menedékeként kezdtek új életet. Az anyag nem vész el, csak átalakul. És a lélek?

A teljes cikk a Vasárnap 39. számában jelent meg!