Nehezen álltak rá a beszélgetésre. Mindhárman – más-más szavakkal ugyan – hangsúlyozták: noha tudatosan készültek a gyermekvállalásra, s amit lehetett, megtettek azért, hogy a baba élete a lehető legjobb eséllyel induljon, néhány másodperc alatt romba dőlt minden
Főként az életük, nyugalmuk. Hiába állítja bárki, hogy megérti, együtt érez a magzatát elvetélő nővel: aki nem élte meg ezt a tragédiát, nem tudhatja, mekkora lelki fájdalommal jár.
„Sajátként szeretjük majd”
„Amióta az eszemet tudom, mindig babáztam. Amikor a felnőttek megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, habozás nélkül rávágtam: anyuka. Legalábbis ezt mesélte a nagymamám, aki gondomat viselte, míg a szüleim dolgoztak. Arra viszont már én is emlékszem, hogy reggelente pizsamában és papucsban tipegtem a szomszéd lakásban élő nagyimhoz, magammal cipelve az összes babámat – ágyastul, ruhástul. A kisedényekért és egyéb szükséges kellékekért még egyszer térnem kellett, de a nagyi nem bánta. Sőt rengeteget varrt, kötött, horgolt a »gyerekeimnek«, közben pedig hasznos tanácsokat adott, miképp kell etetni, gondozni a csöppségeket. Természetes volt tehát, hogy amikor agyvérzés után ágynak dőlt, előbb egyedül, később a férjemmel együtt ápoltuk. Haláláig.”
L. Katának a nagymamája volt az, aki sürgette a gyermekvállalást. Azt mondta: ha megérkezik a kicsi, biztosan erőre kap, felépül. „Persze nem csak miatta igyekeztünk… Háromszor csillant fel a remény… Nagyon fájó emlékek ezek – mondja könnyeivel küszködve. – Amikor áldott állapotba kerültem, nem is tudom, a nagyim vagy mi voltunk-e boldogabbak. Igaz, ő már akkor sejtette, hogy várandós vagyok, amikor az orvos még nem igazolta a terhességet. »Sugárzol, Katicám, s ennek csak egy oka lehet!« – jelentette ki szótagolva, mert az agyvérzés a beszédközpontját is károsította. Nos, tervezett terhesség volt az enyém: mielőtt megfogant a baba, felerősítettem szervezetemet, és a magzatvédő vitamin szedését is elkezdtem. Roppant jól éreztem magam, nem voltam fáradékony, kívánós – úgy éltem, mint addig, csak sokkal boldogabban Péterrel. Az orvosom is elégedett volt a leletekkel, eszünkbe sem jutott, hogy esetleg… A terhesség 23. hetében aztán olyasmi történt, amit sem én nem tudok megmagyarázni, sem más. Hazafelé tartva éktelen fájdalom hasított belém, majd halálos csend vett körül. Elnémult az utca, nem hallottam a forgalom zaját, de a saját hangomat sem. Pedig állítólag ordítani kezdtem. Valaki mentőt hívott, fél órán belül kórházba vittek. Én ugyan beszéltem, a válaszokat viszont nem hallottam. Amikor a doktor fölém hajolva közölte, hogy a magzat elhalt, visszatért a hallásom. Hadd ne részletezzem a folytatást! Csaknem két évig lidércálom riasztott éjszakánként: az orvos mosolyogva nyújtja felém az újszülöttet, s miközben át szeretném venni, mindketten eltűnnek.”
Bár a házaspár kapcsolatát az átélt tragédia szorosabbra fonta, a gyász feldolgozásához pszichológus segítsége kellett. Két esztendő elteltével Kata újra várandós lett. Nyugalom költözött a lelkébe. Magzatát terhesség 11. hetében vetélte el annak ellenére, hogy valamennyi leletét rendben találták.
„Minden erőmmel azon voltam, hogy nyílt és őszinte választ kapjak a miértet illető kérdéseimre. De közölték: bármennyire sajnálják, a vetélés oka ismeretlen. El akartam érni, hogy mindkettőnket alapos vizsgálatnak vessenek alá, hiszen ok nélkül kétszer nem megy el a baba. Eltartott néhány hétig, míg elismerték követelésem jogosságát, majd elvégezték a teszteket, műszeres vizsgálatokat. Hetekig jártuk az orvosokat, s ahelyett, hogy fellélegezhettünk volna, újabb csapás ért: meghalt a nagymamám. A temetés után két héttel döbbentem rá, hogy ismét áldott állapotban vagyok. A gólyahírnek azonban csak néhány napig örülhettünk, mert elkészült az orvosi zárójelentés: immunológiai összeférhetetlenség miatt soha nem lehet gyermekem a férjemtől. Mivel hasonlóak az antigénjeink, késve kezdődik meg az embriót védő ellenanyagok termelődése. Ezáltal a magzat az idegen szövetekkel szemben agresszív nyiroksejtek, az úgynevezett killer-sejtek áldozatává válik – idézi szóról szóra a lelet lényegét. – Ezúttal a kilencedik héten vetéltem el” – jegyzi meg csendesen.
A házaspárnak a lombikbébiprogramot ajánlották a szakemberek, Kata azonban elutasította ezt a lehetőséget. „Az indoklás nevetségesnek tűnhet, de én Pétertől akartam gyermeket. Persze nem adjuk fel, nem mondunk le a szülői örömökről. Idegent szeretünk majd sajátunkként. És nem egy, hanem két gyermeket akarunk örökbe fogadni – egy testvérpárt. A bőrük színe sem számít” – tudatja, miközben halvány mosoly fut át az arcán. Az estébe nyúló beszélgetés alatt először.
„Bűnhődöm”
„Elmondom a történetemet, nevem közléséhez azonban nem járulok hozzá. Nem azért, mintha valamiért szégyenkeznem kellene, igazán nem. A volt férjemmel orvosok vagyunk, rendelőinkben sokan megfordulnak, és nem lenne kellemes a fürkésző tekintetek kereszttüze, esetleg egyesek sajnálkozása…” – kezdi Anna. Megegyeztünk.
„Tanulmányaink befejeztével élni, utazni akartunk, külföldi állást pályáztunk meg. Győzelemittasan láttunk neki a csomagolásnak, de amikor a reggeli rosszullétekkel, hányingerrel szembesültem, tudtam, hogy hiba csúszott a számításainkba. A férjem hallani sem akart a gyerekről, és olyan jövőképet vázolt elém, hogy nem volt erőm szembeszállni vele. Három héttel az abortusz után elhagytuk szüleinket, barátainkat, otthonunkat. Nem esett nehezünkre megszokni az új helyzetet, ismeretlen embereket, elsajátítani az ottani munkamódszereket, valami megmagyarázhatatlan ok miatt mégis egyre kevesebb időt töltöttünk együtt. Az én munkaidőm lazább volt, mint a férjemé, és nem telt el egy év sem, amikor rádöbbentem: vállalnom kellett volna a gyereket. Ha véletlenül együtt töltöttük az estét, előhozakodtam a témával, ám András idegesen másra terelte a szót. Olykor azzal nyugtatott: ha majd eldöntjük, akár tucat gyerekünk is lehet. Én bolond, hittem a szavában.”
Anna nem tagadja, hogy férje tudta nélkül hagyta abba a fogamzásgátló szedését, és nemsokára teherbe is esett. Amikor közölte párjával az örömhírt, a leendő apuka kikelt magából. Ordítva közölte feleségével, hogy esze ágában sincs feláldozni karrierjét, nyugalomra vágyik, nem tűri el otthonában a gyermeksírást. Anna másnap családi és egészségi okokra hivatkozva beadta felmondását, repülőjegyet vásárolt, összecsomagolta holmiját, és hazautazott. Két nap múlva elvetélt. Két hónapig tartó betegállomány után állt munkába. „Andrástól természetesen elváltam. Jánosnak – ő az új partnerem – a feleségét elvitte a rák, két kiskorú gyermekkel maradt egyedül. Több mint másfél évig tartott, míg összeköltöztünk. A gyerekek szerint angyal anyukájuk választott ki engem második mamájuknak. Szerettünk volna közös utódot, de az első trimeszter közepén elvetéltem. Nőgyógyászom figyelmeztetett, hogy az abortusz következtében megsérült a méhnyak záróizomzata… Megszenvedtem a magamét, az égiek talán megbocsátják bűnömet. A párom és a kislányok segítenek abban, hogy egyszer talán én is megbocsássak magamnak.”
Életmentés
„Engem már nem kísért a múltam – mondja Zuzana asszony, és szavaiból érezhető a kiegyensúlyozottság. – Családunk ugyan számos megpróbáltatáson ment át, de hiszem, hogy túl vagyunk a nehezén.
Középiskolások voltunk, amikor összehozott bennünket a sors. Szüleink csak annyit mondtak: jól gondoljuk meg, miként kívánjuk leélni az életünket. Eldöntöttük, hogy ha netán érkezne a baba, örömmel vállaljuk. Évekig erre a boldogságra vártunk, de nem jött. Kiderült viszont, hogy a férjem életét hererák veszélyezteti. Az urológus szakorvos azt ajánlotta a páromnak, a biztonság kedvéért még a kezelés előtt látogasson el a spermabankba, hogy az erős kemoterápia és sugárkezelés után, a mélyhűtött ivarsejtek segítségével lehessen saját gyermekünk. Férjem nem a betegséggel járó fájdalomtól, rosszulléttől rettegett, hanem attól, hogy a kezelés befolyásolja szexuális aktivitását, nemi életünket, és hogy nem lehet majd utódja. Szerencsére tíz éve tünetmentes. Ma is áldjuk az orvost, aki a spermabankba küldte. Tévedés ne essék, voltak nehéz hónapjaink, sőt éveink is.
Talán közhelynek tűnik – magyarázza –, de aki nem vetélt el, nem tudhatja, mekkora lelki fájdalmat okoz a kudarc. És teljesen mindegy, hogy a fogamzás természetes úton történik-e, vagy lombikbébiprogram segítségével. A sikertelen beültetés miatt önvád marcangolt, s bár az orvosok biztattak, nem volt erőm az ismétléshez. A betegségből lábadozó férjem születésnapi ajándékként kérte, hogy vállaljam az újabb kísérletet. Erre nem lehetett nemet mondani. Veszélyeztetett terhesként ágynyugalomra ítélt a doktor, de a férjemnek is pihennie kellett. Nagy szerencsénk, hogy barátaink nem hagytak magunkra. Egymásnak adták a kilincset; ők vásároltak, főztek, takarítottak, szüleink felváltva az éjszakákat töltötték nálunk. Mindezek ellenére túl korán kezdődtek meg a szülési fájdalmak. Az orvosok minden eszközzel harcoltak azért, hogy »bent tartsák«, a fiam azonban erősebbnek bizonyult: 896 grammal jött világra. Sokan úgy vélték, hogy nincs esélye a túlélésre. Hányszor riasztottak, hogy búcsúzzam el tőle, nem éri meg a hajnalt, a másnapot! De ő oroszlánként küzdött az életéért. Az inkubátorban töltött hónapokat szerencsére károsodás nélkül vészelte át, és mire óvodás lett, bepótolta a lemaradást. Boldogok voltunk s vagyunk azóta is. Nem vagyok babonás, de ezt gyorsan lekopogom, jó?
-------------------------
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.