Tévednek, akik a cím láttán azt gondolják, hogy Petőfi szellemében kívánok forradalomra buzdítani. Szabadságjogaink úgy en bloc még mindig és már megint hagynak egy csomó kívánnivalót maguk után, én most mégis a saját szabadságom történetét osztanám meg Önökkel. Személyes ügy, de talán többeket érint, mint a politikai meg egyéb közéleti csiki-csukik.
A szabadságom, ami ez esetben azt jelenti, hogy végre kivettem ötöt az egész évre járó huszonöt napomból. Húsvétkor tettem ilyet utoljára, az még a tavalyi maradéka volt. E nyáron meg örökké vártam valamire, készítettük elő az augusztus 20-ai különleges számot, a szakácskönyvet, a jövő évi asztali naptárt, így tologattam magam előtt a lehetőséget, majd, ha ez is, az is le lesz adva, majd ha biztosan nem kell már semmi különlegeset intézni, majd ha… És elment a nyár. Végre megjelent a DVD is, minden rendben, megkaptuk a nem várt köszöneteket is (szívből köszönjük), a kollégáim is visszajöttek a nyaralásukból, gondoltam hát egy nagyot, és kiírtam öt napot, hogy jó nagyokat alszom majd otthon. Már hétfőn furcsán éreztem magam. Mintha egy nagy fenekű elefánt ült volna a lelkemre. Nyomott voltam, már-már depresszív. Persze, hogy felébredtem a szokott időben, hiába akartam, képtelen voltam délig aludni. Hát szabadság ez? – gondoltam már akkor, pedig még csak nem is sejtettem, hogy keddre belázasodom, szerdán már hányni is fogok, és 135-ös pulzusszámot mutat majd a vérnyomásmérő. Kutya rosszul voltam, no. Pontosan úgy, mint húsvétkor. Akkor a következő hétfőre teljesen felépültem, úgy tértem vissza a szerkesztőségbe, mintha el sem mentem volna. Gondoltam, csak összeszedem magam most is. Ám az embernek ha van egy aggódó társa, nem biztos, hogy minden úgy történhetik, ahogyan azt ő gondolja. Csellel és fondorlattal beültetett pénteken az autóba, s már csak akkor kaptam észbe, amikor a háziorvosunk rendelője előtt kirakott.
Nem szaporítom a szót, vagy tizenöt éve nem jártam ott, volt tehát pár vicces megnyilvánulásom a menetet illetően, de végül bejutottam, és nagyjából azt is elmondtam, mi a bajom, hogy gyakorlatilag semmi, csak dobog a szívem, pedig szabadságon vagyok. Lett erre nagy derültség, fel is fektettek rögtön a vizsgálóágyra, rám kapcsolták az elektrokardiográfot, s kiderült, a szívecském valóban igen siet valahová. De hogy még vérvétel is lesz (ami azt jelentette, hogy hétfőn reggel hatkor kell felkelnem!), mert mintha kissé kidüllednének a szemeim, ami a pajzsmirigy működésének rendellenességét mutathatja, s az is okozhat szívritmuszavart. Már akkor egy pillanatra megállt a szívverésem, pán doktor, hogy nekem dülledt volna a szemem? Nem mondja. Jézusmária! Erre ő egy kicsit belepirulva szabadkozni kezdett, neeem, nem dülledt, hát olyan régen láttam én már magát, hogy nem is emlékszem, az is lehet, hogy csak nagy. Hát nagy, maradjunk ennyiben, sosem volt kicsi. És indultam, hogy lelkiekben felvértezzem magam a hétfői korai kelésre. A váróban már csak egy nénike üldögélt: végzett, kedves?, szólított meg, majd mosolyogva hozzátette: milyen gyönyörű parókája van. És akkor! Teljesen megállt a szívverésem, a nagy szemem erre tuti, hogy tényleg dülledt lett, először is az jutott eszembe, hogy festhetek én mások szemében, te szentséges ég, aztán rögtön a fodrászom, a tökéletes Mónika, hogy vajon ez neki elismerést jelent-e, vagy kritikát. Úgyhogy ott helyben meg is gyógyultam, később a véreredményeim is ezt mutatták, mintaértékű minden komponens, dülledtségnek semmi oka. És tudják, mi a bajom Lipták doktor szerint? Olyan magas a stressztűrő küszöböm, hogy amikor otthon maradok, leesik az adrenalinszintem, és összeomlik az immunrendszerem. A tanulság mindebből a régi: a szabadsággal is tudni kell élni, az enyémmel is, meg a Petőfi-félével is, mert különben megbetegít, legalábbis tönkretesz.
Okuljanak!
Észrevették, Bessie Parkesnak be sem kellett jelentenie, hogy immár nem dolgozik VASÁRNAPonként;
Emma Donoghue: Hétpecsétes titok
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.