Stop, tábla!

Drága felföldi testvéreim, eszembe jut ebben a sötétségben egy álomország, a Ceausescu-féle Románia. Helyes, ha nem szokunk le a meséről, Aesopus is ezt javasolja, mert tanulsága az életre sok és igaz. Különösen így van ez, amikor a szürreális hatalom esztétikája befröcsköl mindent, még az utcát is, a rajta tülekedőket is. A gyűlöletspermiumok levegő útján terjednek, bárkit megfertőzhetnek. A betegség gyorsan terjed, s rettentő hatása, hogy a beteg nem tud semmit a saját betegségéről. Elég butának éreznie magát, s akkor buta is. Jöjjön a mese, amiben semmi hanta.
1988, aránylag nagy sebességgel (70) haladunk egy kis Polskival, Kolozsvár felé, minden bombatölcsérben lefejeljük magunkat, röhögünk, pálinkát iszunk, imádkozunk. Mi vagyunk a Kakaók, ötfős csoport, aki bármit be tud vinni az őrült Diktátor börtönébe, Erdélybe. Tehát századszor húzunk el a Királyhágón, s tovább, amikor A. Kakaó hirtelen nyom egy padlóféket. A szélvédőn fekszünk mindannyian.
– Láttad, vazeg?
– Ja, vazeg, de nem hiszem. Az egy stoptábla volt.
Hitetlenkedtem magamban, de ti is ezt tettétek volna, mert huszonöt kilométerre voltunk a várostól, az elhagyott táj közepén. Hiába, le kell állnunk a kakaóról, erős flash volt, ám valaki kopog a kocsiablakon. Egy rendőr. Regáti lehet a tekintetéből sejtve, alig tud magyarul, csak anynyit, hogy forint, ötszáz. Rappelget, mutogat a stoptáblájára, amit maga után húzott egy zsinórral. Tényleg, volt kereke, minden, rendes kisipari munka, gondolom, román fejlesztés, kár, hogy nem nekem jutott eszembe először. Persze, jattoltunk, korrupción soha nem buktunk el, de erre, a gonosz butaság kreativitására mindig szívesen emlékezünk.
Amikor a sötétség terjed, akkor mindig megjelenik a színpadon a sötétség angyala is, aki leginkább egy színházi dramaturgnak tűnik, holott skizofrén pszichopata. Ebben az agyvérszegényes időszakban nem lehetett kapni például zöld és piros tollat a boltban. Nem tudom, melyik művészeti igazgató találta ki a pokoljelenetben, hogy ha ezeket egy fehér lapra teszszük, akkor kiadják a magyar színeket. A színek sorrendje dönthet a gyűlöletről. Például az olaszokat szerették, minket, magyarokat utáltak, méghozzá annyira, hogy a párt lecsapott az írószerek békésnek tűnő világában is. Semmi nem maradt mentes, még a gasztronómia sem. Ma sem hiszem, de sok szemtanú állítja, hogy a kórházakból kilopott hullák agyvelejét eladták a vendéglőben rántott borjúvelőként. Nem tudom, nem hiszem, de annyi tényleg igaz, hogy az éhező Romániában többször ettünk vendéglőben, s mindig csak borjúvelő volt, persze pult alól, forintért. Lehet, hogy ettem emberi agyat. Emlékeim szerint finom volt. A gonoszság szakácsa meg ott csapkodhatta a térdét a kondér mögött. Hogy miről is jutott ez eszembe? Nem tudom, nem ugrik be, talán nektek igen.
A végére vidám. Méhes György együtt ünnepelte a születésnapját Faludy Györggyel. Jelen volt a média is, benne ügyeletes sztárriporterünk-költőnőnk, Tisza Kata. A két mester már a bölcsesség bizonyos szintjén leledzik, talán azért lehet az egyikük süket, a másikuk félig vak. T. Kata azonnal beleszalad az igazságba, váratlanul, mint egy Kundera-regényben, mert halkan és rossz fülbe mutatkozik be. „Tisza Kata vagyok, költőnő!” Méhes félrehallja, s válaszol: „Mi van? Költő? A költő, az itt ül tőlem balra, de te ki vagy?”
Csók! Gondoljon mindenki a maga kerekes stoptáblájára s költőnőjére.