Semmi sincs veszve!

Rossz a gyerek bizonyítványa? Még mielőtt teljesen elkeseredne, vagy mérgében valami olyat tenne, amit utólag megbánna, számoljon magában hatvanig, és gondoljon azokra a rendkívül sikeres felnőttekre, akik diákként még rosszabbul teljesítettek az iskolában, mint az ön gyereke.
Sir Winston Leonard Spencer Churchill ragyogó képességeit még ellenségei sem vitatták. Nemcsak a brit, hanem a világtörténelemben is kiemelkedő szerepet játszott, életéről, munkásságáról könyvtárnyi tanulmány készült. Ki gondolná, hogy ez a nagy ember gyerekkorában gyengén tanult, és a tanárok réme volt? A rossz tanároké persze, mert a jó pedagógus tudta volna, hogy az, ami a kollégái szemében ostoba okvetetlenkedés és pimaszság, valójában nem más, mint egy borotvaeszű gyerek csillapíthatatlan tudásszomjának spontán megnyilvánulása.

Ó, asztal!
A bajok már a drága és előkelő St. James College-ben kezdődtek, ahol a latin szakos igazgató személyesen vette kezelésbe az ismert politikus papa és köztudottan gazdag mama csemetéjét. Hogy bevezesse a latin deklináció rejtelmeibe, a mensa (asztal) ragozásával kezdte: azt kellett a kis Churchillnek fél óra alatt megtanulnia. A kikérdezés remekül sikerült, az igazgató elégedetten távozott volna, ha az új növendék meg nem állítja egy kérdéssel: „Uram, miért van itt kétszer a mensa szó?” „Először alanyesetben van – ha például azt mondjuk: itt áll az asztal –, másodszor pedig felszólító esetben” – hangzott a magyarázat. „Igen, uram, de miért?” „Ez a vocativus: akkor használjuk, ha megszólítunk valakit – mondta az igazgató, és mivel látta, hogy a nebuló sehogy sem érti a dolgot, hozzátette: – Ha például megszólítod az asztalt, akkor azt mondod, hogy »O, mensa!«” „De miért, uram?” „Mit miért?” – fortyant fel a kérdezett. „Miért kell megszólítani az asztalt? Én soha nem szólítom meg.” Az igazgató válasza csak ennyi volt: „Nálunk szigorúan megbüntetik azt, aki szemtelenkedni mer, úgyhogy jó lesz, ha vigyázol magadra!” A kis Churchillnek ez sem vette el a kedvét a kíváncsi kérdezősködéstől. El is terjedt a tanárok között a híre, milyen szemtelen, pökhendi kölyök; ennek megfelelően bántak vele. Az eredmény iskolaundor és gyenge bizonyítvány volt.

Az anyakeserítő
Valaki azt mondhatná, hogy jó, jó, Churchill esetében csak a vak nem vette észre, mennyire tehetséges, de az én gyerekem, sajnos, nem ilyen, a jövője szempontjából biztató tulajdonságok leghalványabb jelét sem mutatja. Neki vigasztalásul álljon itt, hogy a zseniális francia regényíró, Honoré de Balzac anyja sem tudott semmi érdemleges pozitívumot felfedezni gyengén tanuló fiában, ahogy azt hozzá írt levelének bevezető sorai is tanúsítják: „Nem találok megfelelő szavakat, hogy leírjam, mekkora fájdalmat okozol nekem. Te engem tényleg szerencsétlenné teszel, engem, aki mindent megtesz a gyerekeiért, és ezért joggal várhatja el tőlük, hogy örömet szerezzenek.” A felnőtt Balzac minden lépésével igazolni látszott azt a lesújtó véleményt, amelyet anyja lépten-nyomon hangoztatott róla. Jogot kezdett tanulni, de nem lett sikeres jogász, üzleti vállalkozásai sorra csődbe mentek, lapjai megbuktak, kasszasikernek szánt drámáját, a Vautrint a rendőrség tiltotta be, a forradalom alatt nemzetgyűlési képviselőként is megbukott. Állandóan hitelezők szorongatták, és hogy kifizethesse nyomasztó adósságait, napi 12–16 órát írt. Szinte vonzotta a bajt – mondhatnánk, de a baj a mamában volt, akit a szülei hozzákényszerítettek a nála több mint húsz évvel idősebb Bernard-François Balzachoz. Sosem szerette a férjét, de a „házastársi kötelességből született gyereket”, a későbbi íróóriást sem, csak a házasságtörő viszonyából fogant szerelemgyereken, Henrin csüggött majomszeretettel. Honorét nyolcéves korában intézetbe dugta, hat évig haza sem engedte, alig látogatta, nem csoda, hogy a fiatalembernek mamapótlékra volt szüksége; első komoly, tartós szerelme, a kilencgyermekes de Bernyné 22 évvel volt nála idősebb. Nevelte, csiszolta, anyagilag támogatta a tehetséges fiatalembert, és Balzac a szakításuk után is változatlan szeretettel és hálával gondolt rá, alakját A völgy lilioma című regényében örökítette meg.

„A család szégyene leszel!”
Charles Darwin sem sok jelét adta annak, hogy valaha többre viszi az átlagnál, sőt! Visszaemlékezéseiben írja, hogy az apja inkább átlagon aluli képességűnek tartotta, és gyakran állította elé példaképül a nővérét, aki szerinte jóval szorgalmasabb volt nála. Fürgébb is, mivel a jövendőbeli természettudóst nagyon lassúnak tartották a szülei és a tanítói. „Más sem érdekel, mint a lövöldözés, a sport és az állatok, semmire sem fogod vinni, a család szégyene leszel!” – jósolgatta az apja, aki ragaszkodott hozzá, hogy akárcsak ő, Charles is orvos legyen. Orvosi tanulmányait azonban sosem fejezte be, mert nem bírta végignézni az akkor még mindenfajta érzéstelenítés nélkül végzett műtéteket. Apja, akit teljesen kétségbe ejtett az a gondolat, hogy a fia becsületes munka nélkül marad, gyors elhatározással teológiára küldte őt a cambridge-i egyetemre. Itt nagy szorgalommal látogatta Johhn Stevens Henslow óráit, ez a fiatal tiszteletes ugyanis botanikaprofesszor volt. Darwin nem érezte magát elég eltökéltnek, hogy egyházi pályára lépjen. Szerencsére jött a Beagle fedélzetén tett nagy utazás, amely meghatározta egész további munkásságát. Bár a tévhittel ellentétben nem ezen az úton fogalmazódott meg fejében az evolúció elmélete, ott (is) gyűltek össze azok a tapasztalatok, amelyek segítettek nagy hatású könyve megírásakor.

A zseni bizonyítványa
Ha Konrad Zuse német fizikus nem a háborús Németországban élt volna, ma senki sem vitatná el tőle, hogy a bináris, jelfogós és programvezérelt számítógép létrehozásában három évvel megelőzte az amerikaiakat. Már 1941-ben leírta a tárolt program elvet, amelyet a világ a mi Neumann Jánosunkról Neumann-elvként ismer. Az emberiség szerencséjére a náci hadvezetés az amerikaival ellentétben nem fogta fel, hogy a számítógép milyen fontos eszköz lehet a háborúban, ezért Zuse hivatalos támogatás nélkül fejlesztette gépeit, amelyek nem kaptak semmiféle publicitást. Zuse konstruálta a világ első digitális rajzgépét, a Graphomatot (Z64), akkor, amikor még nem volt olyan léptetőmotor, amelyet a toll mozgatásához alkalmazni lehetett volna. Ezt ő egy hallatlanul precíz fogaskerék-áttétellel helyettesítette. Nevéhez fűződik az első magas szintű programozási nyelv, a Plankalkül (1948) megtervezése is. Ennek a zseninek fennmaradtak a bizonyítványai. Kilencévesen csak magaviseletből, latinból és természetismeretből volt jó jegye. Hittanból, németből, történelemből, földrajzból és írásból négyest, azaz elégségest kapott, énekből, tornából és számtanból (!) ötöst. Az utóbbiból később javított, mert egyik tanítónője így jellemezte: „Csak matematikából jó, egyébként gyakran lassú.”