Rióba készül a világ: Virágzó üzlet

A bevételek 53 százaléka a tévéközvetítés jogából ered, a másik legjövedelmezőbb forrás a szponzoroktól származó összeg – utóbbi 34 százalék. Az ún. olimpiai marketingprogramban 1985-től nagy szerepet játszanak az óriáscégek, az ún topszponzorok: hatalmas pénzeket fizetnek azért, hogy exkluzív módon a nevük mellett állhasson az ötkarika. A harmadik, 11 százalékos rész a belépőjegyek árából származó összeg, az olimpiai mozgalom negyedik bevételi forrása – 2 százalék – az ötkarikás emléktárgyak és logók eladásából folyik be.

Egy-egy rendezvény költségeit minden olimpiai város a maga módján teremti elő. A rendezési költségeket általában fedezi a fent említett bevétel, még néhány beruházásra is telik belőle. A hiányzó pénzt a magán- vagy az állami szektor biztosítja. A rendezők arra számítanak, hogy a beruházások ha nem is rögtön, de a következő években bőségesen megtérülnek.

Állami beruházás nélkül először az 1984-es Los Angeles-i játékokat sikerült tető alá hozni, s paradoxon, hogy ez volt az első nyereséges rendezvény. Ez a bőkezű szponzoroknak és annak köszönhető, hogy a versenyeket már meglévő létesítményekben rendezhették. Az 1996-os atlantai olimpiát, amely kb. 10 millió dollár hasznot hozott, zömmel (85%-ban) a magánszektor finanszírozta. Az 1992-es barcelonai játékok 5 milliós hasznot eredményeztek, s nagyban hozzájárultak a katalán város gazdasági fejlődéséhez. A 2008-as pekingi világesemény16 millió, az 1988-as szöuli 300 millió dollárt hozott a konyhára.

Gazdasági katasztrófával zárult viszont az 1976-os montreali fesztivál: a rendezők közel álltak a csődhöz. Milliárdokra rúgott az athéniak adóssága 2004-ben, rendezvényük 10 milliárd dollárral a legköltségesebb olimpiának számít.

Az elosztási kulcs szerint a bevétel fele a szervezők kasszájában marad, 8 százalék a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot illeti meg, s a többit elosztják a nemzeti olimpiai bizottságok és nemzetközi sportszervezetek között.