Régmúlt idők vasárnapja

A gondosan kibokszolt cipők is várják sorukat a hosszú folyosón, hogy útnak indulhassanak. Idejében kell elkezdeni a készülődést, hogy jusson idő mindenre bőségesen. Lesve figyelem, ahogyan nagyapám minden áldott vasárnap büszkén, tartással odaáll a nagytükör elé, és gondos precizitással megköti az arra a vasárnapra kinézett nyakkendőjét. És nagymamámat, aki szerető feleségként méregeti férjét, lesimogatja vállát, és mosolyogva bólint, jóváhagyja párja aznapi ing-, öltöny- és nyakkendőválasztását. Utolsó ellenőrzések, mindenkinek van-e frissen vasalt zsebkendője az énekeskönyvében, és az utolsó percek, melyek csendes várakozással telnek a konyhában, amit a harang kongása tör meg. „Hármaznak – hangzik el –, indulni kell!”

Az úton a megszokott arcokkal találkozunk, mint minden vasárnap. Belépve Isten házába, érdekes érzés tölt el. Minden olyan óriásinak tűnik. Az ülésrendet itt soha senki nem firtatja, ősidők óta így van. Fiatal lányok, feleségek gyermekekkel elöl foglalnak helyet, középen anyukák nagymamákkal keverve és hátratekingélve, ami sosem maradhat ki, gyermekszemnek a legérdekesebb, hát ott ülnek a legidősebbek, nagy rakott szoknyában, fekete kendővel a fejükön. Boldogan foglalok helyet, és közben örülök, hogy a mi „hatosunkban” ülhetünk, és nem az „egyesben” kell. Közben tágra nyílt szemekkel figyelem a világ legcsodálatosabb csillárját, amit a nap sugarai még ragyogóbbá tesznek, és szabadon fantáziálok, hogy milyen jó lenne akár csak egyetlenegy üveggolyót felhasználni, egy medál vagy fülbevaló elkészítésére. Álmodozásomat az orgona hangja töri meg. Iparkodva kikeresem a kis táblára felírt zsoltárt, és hangos énekszóba kezdek. Akárhogy fülelek is, csak a legutolsó sorokból hangzik a legszebb, leghangosabb ének. Nekik már az énekeskönyvbe sem kell beletekinteniük. Elgondolkodom, vajon hányadszor énekelhetik?

Aztán pillantásom a szemben ülő emberekre esik, akik jókora távolságra vannak tőlünk. Nagyapámat nézem. Ő is mindig ugyanazon a helyen ül. Jól ismerem már az arcokat, akik előtte, mellette és mögötte foglalnak helyet. Úgy ül ott ő, mint egy huszár, daliásan, egyenes háttal. Aztán találkozik a pillantásunk, szelíden elmosolyodik, csak a szája sarka, és tudom, örül, hogy vele vagyunk, és lát minket.

A prédikációban elhangzottak itt-ott keltik fel figyelmemet, akárhogy próbálok is hosszabban figyelni, gyermeki gondolataim elkalandoznak. Az istentiszteletek nem tűnnek hosszúnak, pont akkor érnek véget, mielőtt elzsibbadt volna a lábam. Még egy rövid ima, hogy az „Úr, házunkba is jövel vélünk”, és szaporán haladok kifelé nagymamám lépteit követve.

Ma nagy sürgés-forgás van a házban. Összejött a család apraja-nagyja. Nem tarka ruhában, ahogy vasárnaponként vagy búcsúkor szoktunk, mindenki feketében van. „Hármaznak, menni kell” – hangzik el nagymamám szájából, aki indulás előtt kezembe nyomja a perselypénzt, és szelíden megkérdi, van-e zsebkendő az énekeskönyvemben. Bátyámmal úgy döntünk, gyalog, sétálva tesszük meg az utat. A család többi tagja autóval megy. Tudom, nagymamánk, ha bírna, inkább velünk tartana.

Belépve Isten házába a csillár ragyogása az, amit először megpillantok. Még mindig ugyanolyan csodás. Épp úgy játszik az üveggyöngyökkel a nap sugara, mint rég. Közben lassú léptekkel követem nagymamámat, aki rögtön elfoglalja a helyét. Leülök mellé. „Istenem, de messze van a mi hatosunk!” Már nincsenek nagy rakott szoknyás nénik, szemben velünk ismerős arcok. A prédikáció minden szava átitatja lelkemet, és együtt emlékezünk azokra, akik már nincsenek velünk. Egy pillanatra becsukom a szemem, hogy jobban lássak, nagyapámat, ahogy ott ül velem szemben, és szelíden rám mosolyog! Csak a szája sarka.

R. E.