Orosz tavasz, korjuskával

Szentpétervár, harmadszor. Neki is, nekem is. Eszenyi Enikő legelőször főiskolásként, pár évvel később már diplomás színésznőként, most pedig a Vígszínház igazgatójaként utazott a fehér éjszakák városába, vagy ahogy az útikönyvek írják, észak Velencéjébe. Lagúnái ugyan nincsenek, szelíd csatornái, keskeny hídjai, de főleg kék, zöld és aranyszínű hagymakupolás székesegyházai, templomai, Dosztojevszkij regényeit időző kapualjai, udvarai, átjárói összetéveszthetetlen képet alkotnak róla. Földet érni Pulkovo repülőterén, majd fél órán át taxizni a város szívébe vezető sugárúton 2012 tavaszán nem ugyanaz, mint tíz, húsz, netán harminc évvel ezelőtt.

Szankt Petyerburg izgalmas világvárossá nőtte ki magát. Nagy erővel pulzáló metropolissá. Minden utcában kávézóval, falatozóval, ilyen-olyan látnivalóval, a belvárosban divatházakkal, orosz ízeket kínáló gyorséttermekkel, történelmi nevezetességekkel, múzeumokkal, színházakkal és persze a komótosan hömpölygő Névával, a Finn-öböllel, a mindig hűs vizű tengerrel.
„Főiskolás koromban még létezett a két színművészeti közötti csere – emlékezik Eszenyi Enikő. – Jöttek hozzánk a szentpétervári, akkor még leningrádi diákok, mi pedig jöttünk ide. Végigjártuk Raszkolnyikov útját, ahogy Dosztojevszkijnél olvastuk a Bűn és bűnhődésben. Ez nagyon megmaradt bennem. Látom magunkat, ahogy a fehér éjszakában rohangálunk utcákon, hidakon. Mi még akkor nem nagyon jártunk külföldön. Aztán volt egy este, amikor összejöttünk orosz és magyar diákok, és mindenki fellépett valamivel. Rátóti Zoltán, Méhes László, Kaszás Attila, Bardóczy Attila hangszeren játszottak, és négy szólamban énekeltek. Híresek is voltak erről, elképesztő összhang volt köztük. Én táncoltam. De annyira, és úgy beleadtam mindent, hogy egyszer csak elájultam. Egy szentpétervári kórházban tértem magamhoz, de egy ideig még bent tartottak, megfigyelésre. Majdnem halálra táncoltam magam. Amikor kiengedtek, a fél kórház személyzetét, mindenkit, aki ápolt, vagy akivel megismerkedtem, meghívtam az előadásunkra. Osztrovszkij darabjából, a Jövedelmező állásból játszottuk Polina és Zsadov jelenetét Kaszás Attilával. A nyolcvanas évek első felében a nemrég elhunyt Palásthy Gyuri bácsi rendezésében Az élet muzsikájának egy részletét forgattuk itt. Azt, amikor Kálmán Imre kivándorol Amerikába. Mivel a film magyar-orosz koprodukcióban készült, itt szálltunk amerikai hajóra a Finn-öbölben. Moszkvában több hétig forgattunk, itt három-négy napig. Nagyon szerettem Gyuri bácsival dolgozni. Rendkívül kedves ember volt, nagyon gyengéden bánt velünk. Épp elvégeztem a főiskolát, amikor bekerültem a filmbe. Kálmán Imre feleségével együtt választott ki a szerepre. Eljöttek megnézni Szép Ernő Májusában, s gyakorlatilag Kálmán Vera mondta ki az áment, hogy én játsszam őt a filmben.”
Két itthoni mestere, Horvai István és Kapás Dezső közül az előbbinek volt egy barátja, Arkagyij Kacman, a szentpétervári színművészeti főiskola egyik vezető tanára.
„Egy életre megjegyeztem a nevét, és mit ad ég? Nemrég Izraelben jártam egy drámafesztiválon, ahol az ottani színműírók új drámáit mutatták be, s ahová a világ minden részéről meghívtak rendezőket, színházigazgatókat. Így találkoztam Vagyim Zajcevvel, a szentpétervári Vera Kommissszarzsevszkaja Színház vezetőjével, akinek ezt a mostani meghívást köszönhetem. Sokat beszélgettünk színházról, előadásokról, a színészek helyzetéről, és elhatároztuk, hogy kiépítjük a kapcsolatot az ő színháza és a Vígszínház között. Vendégjátékra, társulatcserére, mesterkurzusokra gondoltunk, s ami a legfontosabb, elkezdtük előkészíteni azt a fontos projektet, ami terveink szerint a színházi világnapon valósul meg, amikor is online-videokapcsolatot létesítünk több társulattal, köztük a Vígszínházzal és a szentpétervárival. Ezen dolgoztunk több napon keresztül. Mindennek egyvalami szabhat csak határt. A pénz. De most még álmodozunk. És milyen kicsi a világ! Arkagyij Kacman, akivel az én tanárom hosszú éveken át kapcsolatban állt, Vagyim Zajcev életében is meghatározó személyiség, hiszen a tanára volt. Máris lett egy láthatatlan kapocs köztünk.”
Sorsszerű az is, hogy a próbák, amiket látott, illetve az a premier, amelyen Eszenyi Enikő nézőként vett részt a Vera Kommisszarzsevszkaja Színházban, David Hare Kék szoba című darabja nyomán Szerelmi körhinta címmel született. Az alap Arthur Schnitzler műve, a Körbe-körbe, amelyből Kornis Mihály átírásában Körmagyar címmel született előadás a Vígszínházban.
„Engem nagyon sok élmény fűz a darabhoz, hiszen Horvai István rendezte, Kornis első nagyszínpadi műveként mutattuk be. Színháztörténeti esemény volt, kitűnő csapat játszotta több évadon át, a kritikusok pedig nekem ítélték oda a legjobb női alakítás díját. Az orosz kultúrát, az orosz drámairodalmat, az orosz filmeket mindig szerettem. A Ballada a katonáról, a Szállnak a darvak és Nyikita Mihalkov alkotásai, az Etűdök gépzongorára, az Öt este, a Pereputty, a Csalóka napfény mind a mai napig kedvenc filmjeim közé tartoznak. Mihalkovval sikerült is kétszer találkoznom, mindkét alkalommal a moszkvai filmfesztiválon. Először a Hatásvadászok ottani bemutatóján, másodszor pedig tavalyelőtt, amikor az Utolsó jelentés Annáról szerepelt a fesztivál műsorán. Első vígszínházi szerepemet, a Ragyogj, ragyogj csillagom! Kriszjáját is orosz darabban játszottam. Később Násztya voltam az Éjjeli menedékhelyben, majd az Egy hónap falun Natalja Petrovnáját játszhattam. Oroszország különleges ország csodálatos emberekkel. Mivel főleg művészekkel találkozom, újra és újra arra kell rájönnöm: mennyire egyformák vagyunk. Ahogy látom, még a problémáink, az örömeink is ugyanazok.”
A vendéglátó színház bemutatója utáni banketten Eszenyi Enikő sorra gratulált az előadás szereplőinek. Tószt is volt bőven. A színészek részéről ugyanúgy, mint az igazgató vagy a darab macedón rendezője, Gjorgji Jolevski részéről. A tósztnak amúgy is nagy hagyománya van Oroszországban. Szentpétervár legnagyobb könyváruházában a legkülönbözőbb tósztgyűjtemények közül választhat, aki némi segítségre szorul ez ügyben, mert esetleg nem a szavak embere. A bankett tósztjainak természetesen elengedhetetlen velejárója volt a vodka.
„Én még sosem ittam vodkát, de most nem tehettem meg, hogy visszautasítom, hiszen meg is bántottam volna a lelkes kollégákat. Anton, a színház főiskolás munkatársa, aki az öt nap alatt a kísérőnk volt, a bankett másnapján megjegyezte: most megint minden csendesebb lesz, hiszen a premierre készülve az egész társulat felfokozott állapotban dolgozott. A színház a pillanat művészete, de épp ez a gyönyörű benne. Hogy minden megismételhetetlen, még a bemutató is. Ez nem olyan, mint egy film, amelyet bármikor megnézhet az ember. Az előadás csak ott és akkor, azon az estén történik meg.”
De ha Szentpétervár, akkor nemcsak a Néva partját ékesítő Ermitázs a hatalmas Palota térrel, ahol az Orosz Hadsereg katonái masíroznak, vagy a belváros nevezetességei, a Nyevszkij proszpekt legnagyobb hatású épülete, a kettős oszlopsorával félkörívet alkotó Kazanyi székesegyház, amely a szovjet éra idején ateista múzeumként működött, vagy a város egyik leglátogatottabb épülete, a Vérző Megváltó Székesegyház, amelynek falait ikonok helyett mozaikok díszítik, és nemcsak Jeliszejevszkij kereskedő pompás csemegeboltja, ahol a legfinomabb falatokat és italokat árusítják, hanem az 1738-ban alapított Vaganova Intézet, Nizsinszkij, Nurejev és Barisnyikov s a többi világhírű orosz táncos legendás iskolája, és a Mariinszkij Színházban székelő, a világ első számú balett-társulata, a Kirov Balett is kihagyhatatlan látnivaló.
„Milyen különös! Pár évvel ezelőtt, amikor Varsóban jártam, elment mellettem a Kirov Balett. Nem láthattam, mert amikor felléptek, én már itthon voltam. És ott is a Don Quijote szerepelt a műsorukon, mint most, azon a napon, amikor jegyet kaptunk az előadásra. Kerestük a személyt, akinél a névre szóló jegyeket átvehettük. Megszólítottuk a színház egyik alkalmazottját, egy egyenruhás urat, hogy legyen a segítségünkre. Jurij Abramovics kedvesen jelezte, hogy kövessük. Amikor meghallotta, hogy magyarul beszélünk, azonnal elmesélte, hogy a hetvenes évek első felében a Szovjet Hadsereg tisztjeként Budafokon teljesített szolgálatot. Pár szót még tudott magyarul, s nem győzte hangsúlyozni, hogy Budapestről nagyon szép emlékei vannak.”
Nem hagyható említés nélkül az orosz konyha sem. Enikő bárhol jár a világban, a helyi ételkülönlegességek között mindig megtalálja a számára legízletesebbet. Szentpéterváron a scsí és a borscs mellett a nyers halak közül a lazacot és a heringet választotta, a sültek közül pedig a korjuska nevét és ízét jegyezte meg – egy életre!
„A korjuska Szentpétervár szimbóluma, a tavasz hírnöke. Áprilisban sajátos, az uborkához hasonló szagot árasztva rajban jelenik meg a Néván, mintegy jelezve, hogy vége a télnek. Ízletes húsa miatt nem tartozik a legolcsóbb halak közé. Először azt hittem, megtöltik valamivel, talán kuszkusszal, aztán rá kellett jönnöm, hogy fehér kaviár volt a hasikájukban. Nagyon finom volt, de a mennyiség megviselt egy kicsit. Mivel egyetlen darabot sem akartam otthagyni a tányéron, nehogy megsértsem vele a házigazdánkat, mindet megettem. De aznap már nem kívántam semmit. S mint tudjuk, a hal úszni akar, az én korjuskáim pedig rengeteg vizet kértek. A diós-karamelles sütit, ami aztán a kedvencem lett, csak másnap kóstoltam meg.”
Hogy mi fért még a próbák és a tárgyalások közé? Késő esti séták a belváros sugárútján, majd a Gribojedov csatorna partján és nem utolsósorban sok kellemes hangulatú beszélgetés.
Pár nappal a hazaérkezés után Enikő hangja a telefonban:
„Egész éjjel Maja Pliszeckaját néztem a youtube-on. Sirályt táncolt és Anna Kareninát. Teljesen lenyűgözött. Magyarul már olvastam az Anna Kareninát, most kedvet kaptam eredetiben, oroszul olvasni Tolsztojt. És repülnék újra Szentpétervárra. Nem tudom elmondani, mennyire vágyom vissza.”

Képriport a Vasárnap aktuális számában!